Hogyan jutott el egy tizenkét éves marosvásárhelyi kisfiú a világ legnagyobb színpadaira? – Simon István balettművész a Mandinernek

Több helyen van otthona a világban, de hol van otthon igazán?

Mostanában leginkább Budapesten. És Drezdát, ahol lassan húsz éve részben élek és dolgozom, majdnem ugyanennyire kedvelem. Akárcsak a gyerekkorom helyszínét, Marosvásárhelyt. Fiatal voltam, amikor eljöttem, de az utóbbi években egyre gyakrabban visszahúz a szívem.

Miért Budapestet említette elsőként?

Egyszerűen jó itt lenni. Magánemberként és táncművészként is nagyon szeretem a várost. A budapesti lét semmihez nem hasonlítható, ráadásul olyan színes színházi, kulturális élet van, amilyenhez foghatót nemigen tapasztaltam máshol. Különösen igaz ez a táncművészetre, egyébként országosan is; a népességhez képest szerintem kimagasló, mennyit fordítunk erre a területre. És nemcsak arra gondolok, hány táncegyüttes van a balettól a néptáncig, hanem a táncművészek megbecsültségére is.

A közönségre gondol?

Arra is. Meg a kiszámítható életpályamodellre, ami lehetővé teszi, hogy karrierje befejeztével mondjuk egy balettművész ne legyen földönfutó. Ennél is tágabban pedig a műfaj beágyazottságára. Mivel még aktívan táncolok, sok helyen megfordulok a világban, és különösen a protokoll­-előadásokon látom, kik vesznek részt rajtuk; ez mindennél jobban mutatja, hogyan viszonyul az adott társadalmi elit a táncművészethez.  Ez alapján bizton állíthatom, 

Sőt, bár statisztikám nyilván nincs róla, úgy érzékelem, hogy nálunk úgy általában, más intellektuális témakörökben is számít a táncművészek véleménye. Nem csupán a színpadra tett, tárgyiasított esztétikumot látják bennünk, amit csodálni lehet és az előadás végén megtapsolni, hanem a közös világunk, kultúránk fontos alakítóit.

2007 óta volt ideje alaposan megismerni a német rendszert, ott hogyan működik ez?

Nem azt mondom, hogy a németeknél ne lenne megbecsültsége a szakmának, de az biztos, hogy más az általános struktúra. A legtöbb helyen úgy építették fel a rendszert, hogy a táncművész könnyen pótolható legyen, ezért szinte élet-halál harc folyik a státuszokért. A világ minden tájáról érkeznek a próbálkozók: a tánc globálisan népszerű, sokféle iskola és verseny van – a balett terén főleg –, és emiatt rengeteg a pályakezdő Ázsiától Amerikáig. A presztízst pedig még ma is a nagy európai társulatokhoz szerződés jelenti. Vegyünk például egy átlagos japán családot. Ha a gyereknek sikerül mondjuk Németországba eljutnia valamelyik balettiskolába, ezáltal esélye nyílik legalább egy kari pozíciót elcsípni valamelyik vidéki kisváros színházában, azt hatalmas sikernek könyvelik el. De odáig elérni sem könnyű. Manapság egyáltalán nem ritka, hogy több ezren jelentkeznek egy nem szólótáncosi állásra is.

Arról nem beszélve, hogy a háború miatt a ba­lettben hagyományosan erős ukránok is még nagyobb számban megjelentek.

Közvetlen tapasztalatom is van róla, hiszen volt lehetőségem kifejleszteni és vezetni az orosz–­ukrán háború miatt menekülő művészeket segítő táncművészeti programot Németországban. Sokrétű támogatást nyújtottunk az adminisztrációs ügyek intézésétől a pályázati programok megtervezésén és kivitelezésén, a balettgálák szervezésén át a szerződtetések intézéséig; ebben partnerem volt körülbelül húsz színház, valamint a németországi táncművészek szövetsége. De amikor tömegekről beszélek, elsősorban nem rájuk gondolok.

Hanem?

Az ázsiai országokból, illetve a nagy táncművészeti hagyományokkal bíró országokból érkező fiatalokra. Ők ezres nagyságrendben vannak jelen már a gyerekbalettversenyeken is. A balettversenyeket egyébként nem nagyon kedvelem, 

Miért? Pláne hogy ön is megnyert nem egyet.

Mert jellemzően nem az alapján érvényesül valaki a pályán, hogy miként teljesített ezeken, viszont lelkileg és fizikailag simán tönkreteheti őt a velük járó stressz, az állandó gyerekkori teljesítménykényszer. A színpadi átlényegülés, a hiteles színpadi előadó-művészeti megjelenés fontossága másod- vagy harmadrendűvé válása jól tetten érhető világtrend. Ebben nagy szerepük van a balettversenyeknek.

Cserébe viszont megadják a látszódás lehetőségét, ami a könnyebb karrierkezdéshez vezet.

Az okozott kár egyáltalán nincs arányban a remélt haszonnal. Gondoljunk bele: mennyi sansza van, hogy a zsűriben egy színház- vagy társulatigazgató ül, akinek az ötszáz próbálkozóból megtetszik egy, és évekkel később is emlékezve rá behívja próbatáncra? Elég kevés. Arról nem beszélve, hogy a balett bár az „edzésmunkában” hasonlít rá, egyvalamiben lényegesen különbözik az élsporttól: technikailag egy jól képzett tizenhat éves meg tud csinálni mindent, ami a vezető szólistasághoz szükséges. 

Mitől lesz valaki jobb táncos, mint mások?

A legfontosabb a megbízhatóság és a tanulékonyság. Ez adódik össze olyan, szintén fontos tulajdonságokkal, hogy mennyire képes valaki megőrizni hosszú távon az egészségét, milyen kifejező tud lenni a színpadon, hogyan tudja teljesíteni azokat az elvárt kis részleteket a koreográfián túl, amelyeket a balettmester fontosnak tart. Számomra is ez a legfontosabb: a hiteles kommunikáció, a művészi kifejezőerő és egy darab belső valóságának életre keltése, a stílusának érzékletes képviselete. 

Ezért is állítom, hogy a versenyeken keresztüli szelekció a színházak részéről szintén zsákutca, mert éppen a lényeg, azaz a művészi tartalmak szempontjából vezet kiüresedéshez. A tánc puszta fizikai teljesítménnyé válik ahelyett, hogy az erős egyéniségen lenne a hangsúly, és azokat keresnék, akik nem csupán technikailag tökéletesen felkészültek, de a bennük lévő megmagyarázhatatlan plusz miatt katarzis kiváltására is alkalmasak. Ez az oka annak a világszerte megfigyelhető jelenségnek is, hogy a balett-társulatok tagjai egyre fiatalabbak 

Mi manapság a divat még a balettben?

A vegyes repertoárú társulatok dominanciája. Amikor 2007-ben a drezdai Semperoperhez szerződtem, az volt a filozófia, hogy bontsuk le a klasszikus és a modern balett között tradicionálisan létező határokat, vagyis természetesnek tetszett, hogy egy vezető szólista egyik este Apollót vagy  A hattyúk tava hercegét táncolta, másnap meg egy Stravinsky- vagy egy kortárs darab főszerepét. Ezt mi tökéletesen megvalósítottuk, William Forsythe és mások darabjaival az egész földet bejártuk, a szakma és a közönség meg el volt ájulva mennyire „posztmodernül” is tudunk mozogni a precízen kivitelezett klasszikus forma mellett. Ma már ez nem újdonság, mindenki, még a legkisebb formá­ciók is hasonlóra törekszenek. Hogy mi lesz a következő lépés, nem tudom, de úgy tűnik – a tendenciákra mindig eggyel korábban reflektáló prózai színházat figyelve –, hogy ismét paradigmaváltás előtt állunk. 

Mindez egyébként természetes válasz arra, hogy egy homogenizált, globalizált massza veszi körül ezt a műfajt ugyanazon koreográfusok ugyanazon műveit körbejáratva.

Ha már helyi értékek. Miért jöttek el Marosvásárhelyről?

Csak én jöttem el, a szüleim maradtak, édesapám a mai napig ott él. A tánc volt az ok, pontosabban az, hogy felvettek a Magyar Táncművészeti Főiskolára.

Hogyan került a balett közelébe?

Kis kitérővel. Mozgékony gyerek voltam jó mozgáskoordinációval, állandóan fára másztam, fociztam, kézilabdáztam, kosaraztam, a tévéből tanult tornagyakorlatokkal szórakoztattam a homokozóban a barátaimat. A baletthez viszont a karate vezetett el, jártam edzésre, és az egyik kötelező orvosi vizsgálaton kiszűrték, hogy szívritmuszavarom van. Ezután hosszas kezelés következett, de mivel a szüleim nem bírtak a lekötetlen energiáimmal, muszáj volt kitalálniuk valamit. A táncot az orvos ajánlotta, elkezdtem járni egy helyi tánciskolába, néha fel is léptünk; és amúgy is elég jó buli volt, mert egy tornateremben voltak a foglalkozások, a jó nagy szivacsokon előtte lehetett szaltózni, utána meg kosarazni estig. Megjegyzem, hárman voltunk fiúk összesen.

És mint a mesében, itt, a tornateremben fedezték fel?

Nagyjából. Akkoriban, a kilencvenes évek végéről beszélünk, Fodor Antal ötlete nyomán elindult egy kezdeményezés, amelynek keretében a határon túl is kutatták a tehetségesnek látszó, jó mozgású gyerekeket. Így jutott el hozzánk a Brieber János és Dvorszky Erzsébet; rögtön kiválasztottak, és felajánlottak egy ösztöndíjas helyet. A szüleim meg hosszas tanakodás után bölcsen úgy döntöttek, muszáj elengedniük, mert ez kiugrási lehetőség – Romániában akkoriban különösen nehezek voltak a mindennapok.

Tizenkét évesen egyedül elköltözni egy másik városba, sőt országba, azért az nem lehetett könnyű.

Nem szeretném ezt túlmisztifikálni, mert nem hiszek benne, hogy csak akkor lehet valakiből jó művész, ha eleget szenvedett hozzá; 

 De hogy megacélozott, az biztos. Pláne mert egyből a második évfolyamon kezdtem, és villámgyorsan be kellett hoznom a lemaradásomat. A keresztszüleim akkor már Budapesten éltek, de csak hétvégenként tudtam meglátogatni őket, a hét nehézségeitől fáradtan. Menet közben ráadásként kiderült, hogy az anyagi rész sem úgy van, ahogy ígérték. Bár tandíjat tényleg nem kellett fizetnem, ahhoz, hogy a tanulmányaimat ne kelljen abbahagynom – mivel a szüleim csak minimálisan tudtak támogatni –, muszáj volt végig kitűnően tanulnom, hogy kapjak ilyen-olyan ösztöndíjakat is. Közben elkezdtem járni a versenyekre, tizennégy évesen még egy koreográfus­versenyre is beneveztem magam. Mozart-zenére összeállítottam egy kis kalapos számot, bekerültem vele a „nagyok” programjába, sok helyen jártunk a műsorral az országban. Akkor éreztem meg igazán, hogy nekem ez egész jól megy: színpadon lenni, a nézőkkel kommunikálni, éles helyzetben csúcsteljesítményt nyújtani.

A sikereknek és ennek a sok mindennek az esszenciájaként született meg a mélyen önreflexív Nárcisz szólóestje?

Nem létezik előadóművész exhibicionizmus és narcizmus nélkül. De nem szabad, hogy ez irányítson minket, és a vélt vagy valós zseniségünket magyarázzuk vele. Ahogy attól sem lesz valaki önmagában kreatívabb vagy ihletettebb, mert mondjuk szörnyű volt a gyerekkora, vagy nem szerette az anyukája, úgy a tehetség sem lehet soha felmentő oka az érzéketlenségnek. Számomra ugyanis ez, az érzéketlenség jelentette a kulcsot Nárcisz karakterének megfejtéséhez, a rendezőnek felkért Bozsik Yvette pedig teljesen egyetértett velem ebben. Barcs Krisztina pszichológus a tarot-kártya archetípusait felhasználó prezentációját alapul véve a darab tető­pontján elérünk a belső gyermekig, szimbolizálva azt a rengeteg önismereti munkát is, amit magam belefektettem a narcizmus csapdáinak elkerülésébe. A háttérben ekkor kivetített gyerekkori képem nem a magamutogatás céljából lett az előadás része, hanem buzdításul a közönségnek: 

 Mert csak akkor tudsz valódi életet élni, ha megküzdesz azzal és elfogadod, amit ott találsz.

Nyitókép: Mandiner/Ficsor Márton