Kultúrharc lesz? Lemondatni könnyű, rendszert építeni nehéz!

Jelen véleménycikk a színházi közéletre fókuszál, azzal, hogy nem célja a további hangulatkeltés, célja azonban a figyelemfelhívás, figyelmeztetés arra, hogy nem boszorkányüldözésre van szükség, hanem kommunikációra.

Ha visszatekintünk az elmúlt évekre ez nem új jelenség Vidnyánszky Attila démonizálása nem most kezdődött, hanem egy hosszú folyamat csúcspontjához érkezett. Kezdte az index, majd megszólalt a FESZ, a miskolci művészeti tanács nyílt levelet írt. A hangulat egyre feszültebb, a mondatok egyre keményebbek – miközben egyre kevesebb szó esik arról, ami valóban számít: hogyan működjön a magyar kultúra a következő években?!

Évek óta visszatérő mintázat a színházi világban, hogy Vidnyánszky Attila személyében sűrűsödik össze minden kritika, ami a hazai előadó-művészeti rendszerrel kapcsolatban megfogalmazódik. Ha végignézzük az elmúlt tíz–tizenöt év megszólalásait, interjúit, cikkeit, világosan látszik: folyamatos támadások, politikai és esztétikai viták, személyre szabott bírálatok kísérik ezt az időszakot. A mostani hullám csak annyiban más, hogy a választási eredmény után egyszerre, koncentráltan jelent meg. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de Vidnyánszky Attila a magyar színházi élet egyik legnagyobb formátumú alkotója, aki markáns művészi világot és következetes gondolkodást képvisel; rendezői munkássága és intézményépítő tevékenysége egyszerre mutat tehetséget, víziót és kivételes munkabírást, miközben az a hatás, amelyet az elmúlt évtizedekben a magyar színházi struktúrára és gondolkodásra gyakorolt, vitathatatlanul a legmeghatározóbbak közé emeli.

Közben feltűnően kevés szó esik a tényekről.

Senki nem vitathatja, hogy az elmúlt időszakban a kulturális támogatások összege jelentősen nőtt. Színházak újultak meg országszerte, intézmények kaptak forrást felújításra, infrastruktúra-fejlesztésre. Vidéki és fővárosi játszóhelyek sora lett korszerűbb. Béremelések történtek, kiszámíthatóbb finanszírozási keretek jöttek létre és közben értékes előadások sora született. A színházak nézőszámai a covid éveit leszámítva rekordokat döntenek. Lehet vitatni a strukturális elveket vagy támogatási döntéseket, lehet más prioritásokat megfogalmazni – de azt állítani, hogy „semmi nem történt”, és minden sz@r egyszerűen nem igaz. 

Nem célja jelen írásnak, hogy az egyes konkrétumok szintjére fókuszáljon, azokról bármikor lehet tartalmas vitát folytatni, állok elébe, mert eredmények vannak bőven és vannak, voltak biztosan hibák is, akadnak hiányosságok, de a struktúra működik, abban sok jó szakember dolgozik.

Visszatérve a megszólalásokra, meglehetősen érdekes néhány most megszólaló szereplő pozíciója. Béres Attila például több ciklus óta (2015) vezeti a miskolci színházat. Egy olyan vidéki nemzeti státuszú intézményt, amelynek támogatása az elmúlt években jelentősen nőtt, működése stabil volt, produkciói országos jelenléttel bírtak. Ezek nem vélemények, hanem mérhető tények. Éppen ezért jogos a kérdés: ha a rendszer egészében vállalhatatlan volt, akkor ezek az eredmények hogyan jöttek létre? És ha létrejöttek, akkor mit mondunk róluk ma? 

Tudjuk, hallottuk nem egyszer Béres Attilától, hogy egy esetleges politikai váltás után szívesen vállalna vezető szerepet – azt is értjük miért most és miért így került ki a nyílt levél. 

Nem lehet úgy rendszert kritizálni, hogy közben nem beszélünk arról, ki és hogyan működött benne. Nem lehet úgy morális ítéleteket mondani, hogy közben elhallgatjuk a saját szerepünket ebben a működésben. A jelenlegi megszólalások jelentős része ezt a kényelmetlen kérdést egyszerűen megkerüli.

A vita másik félrecsúszása, hogy továbbra is kizárólag művészeti értékítéletek mentén próbálunk intézményi működésről beszélni. Mintha egy színház kizárólag esztétikai kategória lenne. Pedig véleményem szerint nem az. Egy színház működik: nézőt ér el, gazdálkodik, fenntart egy struktúrát, munkát ad embereknek, társadalmi felelősségvállalása van. Ezek számszerűsíthető, értékelhető szempontok. Nem a művészet ellenében, hanem annak feltételeként. Ez nem ideológiai kérdés, hanem alapfeltétel. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, az nem a szabadságot védi, hanem a működés realitását tagadja.

Nem csak a neveket kell levenni a napirendről, hanem azt a gondolkodást is, amely minden problémát személyi kérdéssé egyszerűsít. Mert amíg csak nevekről beszélünk, addig a működés változatlan marad. Mert, ha majd jönnek új nevek és akkor már jól lesz így is a struktúra?! Vagy?

Tudjuk, látjuk és értjük, hogy a választások után új helyzet van. De az nem szükségszerű, hogy ezt azonnal személyi követelések és nyilvános felszólítások határozzák meg.

A mostani hangulat – a folyamatos lemondatás, az üzengetés, a morális minősítések – nem a szakmai megújulás irányába mutat. Ez nettó hangulatkeltés. És a hangulatkeltés nem épít rendszert. Az elmúlt 16 évben miniszterek jöttek mentek, most is lesz, aki a kultúráért felel majd – lehet, hogy Nagy Ervin lesz, lehet, hogy nem. Viszont nem árt, ha észben tartjuk, hogy az ágazat irányítójának feladata nem a hangulat követése, hanem a rendszer működtetése. Nem véleményeket kell menedzselni, hanem intézményeket. Az irányítás nem állásfoglalás, hanem felelősség és a döntéshozatal nem lehet nyomásgyakorlás következménye. A kultúra nem tüntetőtér, hanem működő rendszer.

Nem lehet egy másfél évtizedes időszakot egyetlen mondattal eltörölni. Nem lehet úgy tenni, mintha nem épültek volna intézmények, nem nőttek volna támogatások, ne indultak volna egyedülálló programok, nem stabilizálódott volna a rendszer.

Nem lehet a jövőt úgy építeni, hogy közben a múltat leegyszerűsítjük, eltöröljük! Lehet vitatkozni. Kell is. De nem lehet mindent újrakezdeni – mintha semmi nem történt volna. Most nem újabb megszólalásokra van szükség, hanem józanságra. Nem újabb frontokra, hanem lezárásokra. Nem újabb nevekre azon a bizonyos kilövési listán – ha van ilyen, hanem működő válaszokra.

A magyar kultúra jövője nem személycserékben dől el, hanem abban, hogy a megváltozott politikai helyzetben képesek vagyunk-e a működésről beszélni. Arról, ami számít: struktúráról, felelősségről, teljesítményről. Mert hangulatból nem lesz rendszer. Zajból nem lesz irányítás. És lemondatásokból nem lesz működés!

A szerző a Nemzeti Színház operatív igazgatója

Nyitókép: Róka László/MTI