Választás Magyarországon: a jobboldal belső gyürkőzése és tőkefelhalmozás módosított eszközökkel

„Elolvastam Alexandre Lefebvre – egy nem akármilyen liberális filozófus – okfejtéseit, aki Magyarországra, a forrásozó illiberalizmus országába látogatott. Nem engedte meg magának a naivitás fényűzését, bizonyos ismeretek birtokában lépett magyar földre. Tudott mindarról, ami az eszmetárs-liberális vádlista szokott elemeit jelenti. Így kellő információkkal rendelkezett a Fidesz által vezérelt tőkefelhalmozás folyamatairól, amelyből gátlástalan klientúrák birtokbavételi-vagyonszaporítási mechanizmusai származtak, az önkényes/önelégült gesztusokról, amelyek a magyar nemzeti lényeg vélt tudásából adódtak, a korrumpálódás/élősdiség futószalagjáról, vagy éppenséggel a CEU ravaszkodó kiebrudálásáról – sorolhatnám nyilván tovább. Különben is ismerjük mindezt.

Mégis, Lefebvre meg akarta haladni a rutinszerű Orbán-démonológiát, amely még a fogalmi magyarázat lehetőségét is elveti.

Nem is kívánja bepiszkítani a kezét, nehogy hozzáérjen egy mérgezett tartalomhoz. Lefebvre viszont az iránt érdeklődött, hogyan volt képes a rezsim túlélni a viharcsapásokat, azaz hogyan védte ki a kor, az ellenfelek különféle támadásait. Hiszen szitkozódhatunk ítéletnapig sorolva buzgón a Fidesz-árnyoldalokat, ám akkor is ránk hárul az értés/magyarázat kötelessége.

A megszokott reflexió megkülönbözteti egy rezsim aktív és a passzív elfogadását, de itt mintha az villódzna, hogy van a két elfogadásfajta között egy nehezen megragadható rés. Ezt kellene megragadni, még ha félre is toljuk a kérdések kérdését, hogy miért is szoktunk engedelmesek lenni: vajon rajtunk múlik-e, azaz, egy rezsim továbbélése a gyengeségünktől, vagy a túlerőtől függ-e?

A Sidney-ben előadó filozófus egy vérbő/tradicionális politikafilozófiai témát rántott elő, amely révén azt fejtegette, hogy a Fidesz nem-liberális módon a »jó élet« tartalmi jelentéseit értelmezgette egy ideológiailag fabrikált keresztény szemszögből. Tette volt ezt egy olyan világban, amelyben – mondom ezt már én – a tőkés világ térhódítása majdhogynem az aszkézisig taszítja azt, akit még mélyre ható spirituális igények és a keresztény hittételek mozgatnak.

Mindenesetre, az ár ellen úszva, Lefebvre kísérletezik a megértéssel. De magyarázata mégsem mélyen szántó. A Fidesz kapcsán ugyanis, másokhoz hasonlóan, legfeljebb valamifajta pszichologizáló alantasság túltengését sejteti: messze vagyunk itt attól, hogy számba vegyük a tőkés világ szerkezeti meghatározottságait, a tőkefelhalmozás parancsait, azt, ahogy Magyarország belesimul a tőkés világrendbe!

A liberalizmus, amely iránt a kanadai oly elkötelezett, hagyományosan zavarba jön, ha a konfliktus jelenségével néz szembe. Konfliktus, vagy ne adj’ isten antagonizmus a társadalomban bizonyos csoportok között? Hiszen ott van mondjuk a piac jelensége, a kereskedelem békítő-együttműködő szelleme: ennélfogva nincs helye semmilyen mélyszerkezeti összeütközésnek. Ezt sugallja a liberalizmus. A konfliktust szító pedig vagy gazember, vagy a maradiság bajnoka, vagy, hogy Magyar Bálint közismert könyvének állítását idézzem, egy maffiaállam főkolomposa – mindezt a IV.-V. században élő Szent Ágoston is előlegezte, amikor úgy vélekedett, hogy üdvös lenne megkülönböztetni az államot az elvetemült rablóbanda ténykedésétől.

Ily mód a liberalizmus filozófiailag a front egyik oldalán áll, amikor a kapitalizmusban fogant konfliktusokat méregeti (noha pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy önvakító módon piacot szeretne látni a kapitalizmus szükségszerűségei helyett). A másik oldalon pedig olyan disszidensek, mondjuk, mint a marxizmus. Bárhogy is legyen azonban, az bizonyos, hogy Orbán Viktor, a folytonos ellenségkereső/találó, már eleve itt antiliberális helyzetbe jut. A terekre az elrettentés céljából kirakott Soros-, Weber-, Zelenszkij- stb. plakátok, a képekkel elárasztott utcák nem is egyebek, mint az ellenségigénylés képi megnyilvánulásai, az ellenség-jelenség spektákulumai.”

Nyitókép: Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Kaiser Ákos