Lehúzza a rolót a DK, megkezdődtek az elbocsájtások

A Demokratikus Koalíció bukása olyan volt, mint egy túl hosszúra nyúlt színdarab, ahol a nézők már a második felvonásnál sejtették a végét – csak a szereplők nem akarták észrevenni. A díszlet még állt, a reflektorok világítottak, a beszédek hangosak voltak, de valahogy mindig hiányzott az a bizonyos taps. A párt úgy próbálta magát újra és újra feltalálni, mint aki minden reggel másik kabátot vesz fel, hátha attól más embernek tűnik – de a tükör makacsul ugyanazt mutatta vissza. A választók pedig? Ők csendben, látványos jelenet nélkül hagyták el a „nézőteret”. Nem volt füttykoncert, nem volt botrányos kivonulás – csak az a kellemetlen üresség, amikor már senki nem ül a székekben, de a színpadon még mindig megy az előadás. A DK bukása így nem egy hirtelen tragédia lett, hanem inkább egy lassú, kissé kínos lekapcsolása a villanynak: valaki végül odalépett a kapcsolóhoz, és rájött, hogy már úgy sincs kit világítani.

20 év késés!

Sírok, zokogok ... ja nem, örülök!

Ha a tiszások nem találnak elég jelentkezőt parlamenti képviselőségre, akkor majd a Demokratikus Kolicióból fognak rá jelentkezni. Nem számit, h. másik párt, majd gyorsan jelentkeznek a Tiszához. Történt már ilyen más országban is, h. az illető egy párt főtitkára lett, mert az utolsó pillanatban beiratkozott abba a pártba.