Első lépés: helyzetértékelés

„»Nem kell az ördögöt fárasztani, hogy megértsük a Gonoszt. A rossz az emberi szabadság drámájához tartozik. A szabadság ára. (…) A Gonosz nem fogalom, hanem annak a fenyegetésnek a neve, amely a szabad tudatot érheti vagy amelyet e tudat maga gyakorolhat.«(1)

Rugaszkodjunk el innen, s próbáljunk meg minél magasabbról elrugaszkodni és minél magasabbról körbetekinteni, máskülönben belefulladunk abba, amit most majd politikának kell nevezni, és óhatatlanul ott találjuk majd önmagunkat e politika megtestesítőjének színvonalán, ami önmagában is rémisztő, de leginkább a jövőt illetően az.

Rugaszkodjunk el, és nézzük, pontokba szedve.

Mi volt az ajánlat? 

Az egyik ajánlat az volt, hogy minden megváltozik, minden, de minden más lesz, és akkor jó lesz. (Mert most minden rossz és rémes.) A másik ajánlat pedig az, hogy hullik szét a világ, minden bizonytalan, ne változtass, maradj a biztosnál, és akkor legalább az megmarad, amit eddig elértél, elértünk. Elsöprő győzelmet aratott az első ajánlat. Hogyan történt ez? Nem tudom.

Szerintem most még nincs senki, aki pontos válaszokat tudna adni erre.

Ami biztosnak látszik: a néplélekben valami megváltozott, átalakult, és ellenünk fordult. Ha ennek okát nem találjuk meg mihamarabb, s ha megtaláltuk, de nem vonjuk le a megfelelő következtetéseket, akkor nem lesz visszaút.

Néhány tényt azért rögzíthetünk. Az első, hogy a Fidesz–KDNP törzsszavazói bázisa nagyjából érintetlen maradt, és egyben van. A mostani szavazatszámmal nem is olyan régen még kétharmados győzelmet arattunk. Másrészt viszont előkerült nagyjából félmillió szavazó, akik egy része most volt első szavazó, másik része eddig nem szavazott, de most elment, és leszavazott arra, hogy változzon meg minden, mert akkor lesz jobb. Ráadásul az ellenzéki oldalon egy kivételével (gratulálok a Mi Hazánknak!) gyakorlatilag eltűnt minden más alternatíva, így ez az eddig nem látott félmilliós tömeg szinte teljes egészében egy pártra (a Tiszára) szavazott. A szabad tudatot »ott éri ilyen fenyegetés, ahol a természet elzárkózik az értelem keresése elől, a káoszban, az esetlegességben, az entrópiában, a zabálásban és a felzabáltatásban. Odakünn a világűrben éppen úgy, mint az ember önnön valójában, a létezés fekete lyukában.« (2)

Valahogy így.

Ám mindezen túlmenően most már felesleges és hiábavaló ítélkezni. Illetve, ha mégis, akkor mindenekelőtt önmagunkba kell néznünk, és azután ítélkezni, először önmagunk felett. De talán érdemes nagyon röviden említést tenni a fiatalokról.”

Nyitókép: Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Kaiser Ákos