A feltámadás nemcsak húsvét szent ünnepe, hanem gyakorlat – napi munka

Pontosan emlékszem a tizennyolc évvel ezelőtti nagyszombati virrasztásra a Párizs 16. kerületében, a place Victor-Hugón lévő Saint-Honoré d’Eylau-templomban. Azon az éjszakán a tömjénfüstben fordult meg a fiam a feleségem hasában, és állt be a szülőcsatornába. Ott virrasztottam először és utoljára reggelig a nővérekkel. 

Akkor még nem tudtuk, hogy milyen kálváriát kell megjárnunk azzal a fiúval, aki épp befordult a szülőcsatornába. Hogy az autizmusa hányszor fektet két vállra, és hányszor kell felállni onnan; hogy a küzdelem vége válás, darabjainkra hullás lesz, s ezekből az apró törmelékekből kell majd elkezdeni újra építkezni és kialakítani egy mindenki számára élhető életet.

Az elmúlt években sokszor eszembe jutott a zakopanei régi temetőben látott, szomorú kis Krisztus-szobor. Jézus a fején töviskoronával, arcát a tenyerében tartva, térdén könyökölve ül, talán épp azon gondolkozik, hogy megéri-e az emberért, az emberiségért odaadni az életét.

Tudja ezt jól, ismeri az embert, de végigcsinálja, hogy az ember szembesüljön saját magával. És nem ott van a vége a történetnek, ahol az ember gondolja. A történet az élettől az életig tart. Ezzel a misztériummal azóta se tud mit kezdeni az ember.

A feltámadásról hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egyszeri esemény. Húsvét ünnepéhez kötődik, harangszóhoz, tömjénfüsthöz, egy reggelhez, amikor a sötétség végleg hátrálni látszik. Pedig az ember életében a feltámadás ritkán ilyen tiszta és végleges. Inkább apró, makacs újrakezdések sorozata, amelyek nem kérnek engedélyt, és nem mindig járnak együtt diadallal.

Újrakezdtem én is. Megnősültem másodszor. Tizennyolc évvel később a feleségem a kádban ül, és beszélget a fiammal, hogy indulhatna kifelé. Tizennyolc év van a két fiú közt. Ennyiszer ünnepeltük Párizs óta Krisztus feltámadását. Közben született két lányom is. Krisztus végigkísért ezen az úton. Ő volt az állandó kísérőm; amikor elvétettem az irányt, akkor segített visszatalálni a helyes útra.

Az ember sokszor hal meg egy élet alatt. Meghal egy szerep, egy kapcsolat, egy elképzelés önmagáról. És minden ilyen halál után ott a kérdés: van-e még bennem erő újrakezdeni? Van-e bennem alázat beismerni, hogy tévedtem? Van-e bennem bátorság megbocsátani – nemcsak a másiknak, hanem magamnak is?

Talán ez a legnehezebb. Másnak megbocsátani néha könnyebb, mint magunknak. A saját hibáink, elrontott döntéseink, elmulasztott lehetőségeink sokkal makacsabbul kapaszkodnak belénk. Mintha attól félnénk, hogy ha elengedjük őket, elveszítjük a történetünket. Pedig éppen ellenkezőleg: akkor válunk képessé új fejezetet írni.

A feltámadás ezért nemcsak húsvét szent ünnepe, hanem gyakorlat. Napi munka.

És talán valóban van valami állandó ebben a változásban. Nem feltétlenül úgy, mint egy külső kísérő, aki mindig ugyanaz marad, hanem inkább mint egy csendes iránytű, amely újra és újra a fény felé mutat. Akkor is, amikor eltévedünk. Akkor is, amikor nem figyelünk rá. Ebben a fényben ott áll Jézus.

Bemegyünk a kórházba, kemény munkával megszületik a fiam. Ilyenkor nekünk, apukáknak nincs más dolgunk, mint hogy összejöjjünk egy kocsmába tejet fakasztani. Egykori pázmányos bölcsészek. Hatan. Ki pocakosodik, ki kopaszodik, de legalább mindenki őszül. Hatunknak van huszonkét gyereke. Mindent tudunk egymásról. Mindenkinek voltak elvesztései és feltámadásai, ez így szép, és együtt valahogy könnyebb is. Aztán mint egykori néptáncosok és Krúdy-rajongók Óbuda Fő terén kalotaszegi hajnaliba kezdünk: „Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen…” Mindeközben az autizmussal élő nagyfiam Piliscsabán palatkai muzsikát tanul Kodoba Florinéktól, mert ő népzenésznek készül; a kicsi a Margit-kórházban a hangját próbálgatja, hogy majd egyszer együtt nótázzunk egy nagy közös föltámadáson, mert a történet az élettől az életig tart.

Nyitókép: Pixabay