Az ember sokszor hal meg egy élet alatt. Meghal egy szerep, egy kapcsolat, egy elképzelés önmagáról. És minden ilyen halál után ott a kérdés: van-e még bennem erő újrakezdeni?
Pontosan emlékszem a tizennyolc évvel ezelőtti nagyszombati virrasztásra a Párizs 16. kerületében, a place Victor-Hugón lévő Saint-Honoré d’Eylau-templomban. Azon az éjszakán a tömjénfüstben fordult meg a fiam a feleségem hasában, és állt be a szülőcsatornába. Ott virrasztottam először és utoljára reggelig a nővérekkel.
„Le Christ est ressuscité! Il est Vraiment ressuscité!” (Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!) – így köszöntünk el a feltámadás reggelén a mindig mosolygó apácáktól, akik búcsúzóul kis kosárkából tojással kínáltak.
Akkor még nem tudtuk, hogy milyen kálváriát kell megjárnunk azzal a fiúval, aki épp befordult a szülőcsatornába. Hogy az autizmusa hányszor fektet két vállra, és hányszor kell felállni onnan; hogy a küzdelem vége válás, darabjainkra hullás lesz, s ezekből az apró törmelékekből kell majd elkezdeni újra építkezni és kialakítani egy mindenki számára élhető életet.
Az elmúlt években sokszor eszembe jutott a zakopanei régi temetőben látott, szomorú kis Krisztus-szobor. Jézus a fején töviskoronával, arcát a tenyerében tartva, térdén könyökölve ül, talán épp azon gondolkozik, hogy megéri-e az emberért, az emberiségért odaadni az életét.
Azért jött erre a földre, hogy tanítson, jobbá tegye az embert, s ezért „hálából” megkorbácsolják, töviskoronát tesznek a fejére, és végül megfeszítik.
Tudja ezt jól, ismeri az embert, de végigcsinálja, hogy az ember szembesüljön saját magával. És nem ott van a vége a történetnek, ahol az ember gondolja. A történet az élettől az életig tart. Ezzel a misztériummal azóta se tud mit kezdeni az ember.
A feltámadásról hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egyszeri esemény. Húsvét ünnepéhez kötődik, harangszóhoz, tömjénfüsthöz, egy reggelhez, amikor a sötétség végleg hátrálni látszik. Pedig az ember életében a feltámadás ritkán ilyen tiszta és végleges. Inkább apró, makacs újrakezdések sorozata, amelyek nem kérnek engedélyt, és nem mindig járnak együtt diadallal.
Újrakezdtem én is. Megnősültem másodszor. Tizennyolc évvel később a feleségem a kádban ül, és beszélget a fiammal, hogy indulhatna kifelé. Tizennyolc év van a két fiú közt. Ennyiszer ünnepeltük Párizs óta Krisztus feltámadását. Közben született két lányom is. Krisztus végigkísért ezen az úton. Ő volt az állandó kísérőm; amikor elvétettem az irányt, akkor segített visszatalálni a helyes útra.
Tizennyolc év elég hosszú idő ahhoz, hogy az ember többször is elveszítse a helyes utat, és ahhoz is, hogy többször visszataláljon.
Az ember sokszor hal meg egy élet alatt. Meghal egy szerep, egy kapcsolat, egy elképzelés önmagáról. És minden ilyen halál után ott a kérdés: van-e még bennem erő újrakezdeni? Van-e bennem alázat beismerni, hogy tévedtem? Van-e bennem bátorság megbocsátani – nemcsak a másiknak, hanem magamnak is?
Talán ez a legnehezebb. Másnak megbocsátani néha könnyebb, mint magunknak. A saját hibáink, elrontott döntéseink, elmulasztott lehetőségeink sokkal makacsabbul kapaszkodnak belénk. Mintha attól félnénk, hogy ha elengedjük őket, elveszítjük a történetünket. Pedig éppen ellenkezőleg: akkor válunk képessé új fejezetet írni.
A feltámadás ezért nemcsak húsvét szent ünnepe, hanem gyakorlat. Napi munka.
Apró döntések sora: ma nem a haragot választom, hanem a megértést. Ma nem a múltat ismétlem, hanem megpróbálok új válaszokat találni. Ma elhiszem, hogy nem vagyok végérvényesen az, aki tegnap voltam.
És talán valóban van valami állandó ebben a változásban. Nem feltétlenül úgy, mint egy külső kísérő, aki mindig ugyanaz marad, hanem inkább mint egy csendes iránytű, amely újra és újra a fény felé mutat. Akkor is, amikor eltévedünk. Akkor is, amikor nem figyelünk rá. Ebben a fényben ott áll Jézus.
Bemegyünk a kórházba, kemény munkával megszületik a fiam. Ilyenkor nekünk, apukáknak nincs más dolgunk, mint hogy összejöjjünk egy kocsmába tejet fakasztani. Egykori pázmányos bölcsészek. Hatan. Ki pocakosodik, ki kopaszodik, de legalább mindenki őszül. Hatunknak van huszonkét gyereke. Mindent tudunk egymásról. Mindenkinek voltak elvesztései és feltámadásai, ez így szép, és együtt valahogy könnyebb is. Aztán mint egykori néptáncosok és Krúdy-rajongók Óbuda Fő terén kalotaszegi hajnaliba kezdünk: „Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen…” Mindeközben az autizmussal élő nagyfiam Piliscsabán palatkai muzsikát tanul Kodoba Florinéktól, mert ő népzenésznek készül; a kicsi a Margit-kórházban a hangját próbálgatja, hogy majd egyszer együtt nótázzunk egy nagy közös föltámadáson, mert a történet az élettől az életig tart.
Nyitókép: Pixabay
A Tisza eltörölné a védett benzinárat, a rezsicsökkentést, évi 1,5 millió forintba és 20 százalék feletti inflációba fájna minden magyarnak Magyar Péterék terve. Itt a Mesterterv legújabb adása.
Az egykori tévést többek között arról kérdeztük, hogy a magyar társadalomban lévő árkok valaha betemethetők lesznek-e. Interjúnk.
Kiderült a bemutató dátuma, és az is, ki alakítja majd Jézust.
„Nem az volt számára a legnagyobb feladat, hogy szépen megfessen egy képet, hanem az, hogyan rontsa el.” A nemzetközi művészvilágban évtizedek óta magasan jegyzett Sándorfi István életművéből látható izgalmas keresztmetszet a Kálmán Makláry Fine Arts galériában.
Aki nem érzi, hogy kiváltság magyarnak lenni, az nem tudja, hová született – mondta Schmittné Makray Katalin a Mandiner és DPK közös műsora, a Kollázs legújabb részében. Az olimpiai ezüstérmes tornász, Schmitt Pál volt köztársasági elnök felesége elképzelni sem tudja, hogyan vészelne át az emberiség egy világháborút.
Európában csak hárman úszták meg.
A Mandiner 75 részes sorozatban mutatja be a Tisza-vezér legnagyobb hazugságait. 67. rész.
Kiderült, elsőre miért nem vette fel a telefont Jürgen Kloppnak.
Az Egyesült Államok alelnöke jövő kedden érkezik Budapestre.