Nem lesz több „magyar arany”? Tragikus körülmények sújtják a méhészeket

Az áprilisi fagyok csúnyán elbántak az akáccal.

Biztos fogódzó nélkül pedig nem könnyű megélni a jelent, és a jövő is bizonytalan.
Ahogy az ember egyre inkább maga mögött hagyja a múltat – ezt az életkorommal kapcsolatban írom –, annál inkább előjönnek benne a régi emlékek, történések, és lassacskán számot vet mindazzal, ami szerinte az életében fontos, illetve meghatározó volt, vagy épp feledni valónak nevezhető.
Ha megérem, akkor ebben az évben betölthetem a 70. életévemet, ami egy maholnap hat esztendővel ezelőtti 226 napos kórházi lét után igazán örömteli számomra. Már a kórházban is – a Szent Margit-, majd a Honvédkórházban – sokszor jöttek elő a szülőfalumban, Törökkoppányban megélt történések emlékei. Többek között végiggondoltam, hogy az 1960–1970-es években milyen foglalkozású emberek éltek és dolgoztak a valamivel több mint 800 lakosú faluban. A téeszcsében dolgozó parasztemberek mellett voltak ácsok, bognárok, cipészek, kovácsok, kőművesek, méhészek, varrónők – szinte minden szakmában többen is. Természetesen általános iskolai tanítók, tanárok is, és orvos, bába, boltos, postás. Többen dolgoztak a malomban, volt, aki buszsofőrként, illetve a buszon dolgozó kalauzként kereste meg a kenyerét. Néhányan nagyobb településekre jártak munkába.