A vízválasztón

Üldögélek egy szálloda teraszán. Nem egy mondén szállodára kell gondolni Nizzában vagy Monte-Carlóban, hanem egy erdei szállodára a Börzsönyben. És nem hosszas üldögélés ez, csak egy kávéra-fagyira ültünk be a családdal. Erdei vasúttal jöttünk fel idáig, amely erdei vasút nyomvonala túlzás nélkül vadregényesnek mondható. Engem legalábbis minden alkalommal mélyen megérint ez az útvonal, számos emlékképet hív elő. 

Ezeknél az emlékképeknél ragadnék le ebben az írásban. Illetve ezeknek az emlékképeknek a jelenhez fűződő viszonyánál. Ülök tehát az erdei szálloda teraszán, iszogatom a kávét, és közben eszembe jut, hogyan is nézett ki ez a hely harminc évvel ezelőtt. Egy erdei telep állt itt a 19. század végén és a 20. század elején emelt, már erősen düledező épületekkel. Favágók, bányászok szállása volt. Amikor először megfordultam errefelé, a bányászok már rég eltűntek, favágók viszont még bőven akadtak. Őket és a turistákat szolgálta ki egy egyszerű büfé, amelyben nem volt nagy kínálat, csak a legszükségesebbek: sör, bor, rövid, tea, zsíros kenyér. Kamasz gyerek voltam, és már akkor erősen vonzott az a rusztikus hangulat, amit az efféle helyek árasztanak. Egy erdőségbe, egy táj mélyvilágába ilyen helyek valók, ezt akkor is így gondoltam, és most is így gondolom. Egyszerű, aszketikus, hivalkodástól mentes kunyhók, turistaházak, kulcsosházak.