Jókai Mór sokoldalú, szenvedélyes ember volt, akit leginkább íróként ismerünk. Pedig a 200 éve született legmagyarabb író például kiváló festő is volt.
Jókai Mór az írással jegyezte el magát egy életre, pedig kezdetben a festőművészettel kacérkodott. Már idősebb korábban így emlékezett rá: „Éppen olyan hevítő vágyat éreztem a festészet, mint a költészet iránt.” Azt is elmesélte, hogy fiatalon megörökítette a Komáromban, átutazás közben elhunyt régiséggyűjtő, Literáti Nemes Sámuel ravatalát is, akinek testét a helyi gimnáziumban ravatalozták fel. A tusrajzért, elmondása szerint hat ezüstforintot kapott az elhunyt lányától.
Jókai már hatéves korában rajzolni tanult Komáromban, Orbán Gábor rajzmester iskolájába járt.
Habár csak kilencéves volt, mikor megjelent egy négysoros verse a Társalkodó című lapban, ekkor még a festészet legalább annyira izgatta. Már idős korában azt mondta, sokat tanult Orbán Gábortól, ám az olajfestés művészetét egy Komáromban megforduló vándorpiktortól, név szerint Siklósi Vastag Miklóstól leste el.
1841-ben, a pápai református középiskolában került baráti kapcsolatba a későbbi legendás költővel, Petőfi Sándorral, valamint a későbbi népszerű festővel, Orlai Petrich Somával. Akkoriban azonban Petőfi inkább színész szeretett volna lenni, Orlai Petrich író, Jókai pedig festő… Így írt a pápai évekről:
„Mindegyikünknek volt saját kedvenc szenvedélye. Orlaié a költészet, Petőfié a színpad, az enyim a festőecset. Ha Orlai írt tüneményes regényjeleneteket, Petőfi elszavalta azokat, s én a képeket festettem hozzájuk. Petőfi szavalásmodora ép oly rendkívüli volt, mint az én kompozícióm.”
Később Orlai úgy emlékezett, sokszor festettek együtt Jókaival, és a színeknek a későbbi író volt a mestere, ő tudta, mely színeket érdemes egymással keverni. A Pápai Lapok 1894-ben megjelent cikke szerint az egykori diáktársai „félénk, halvány színű” diákként emlékeztek Jókaira, aki kiválóan tanult, remekül festett, a szavalás viszont akkor még nem volt az erőssége. Erről tanúskodik az értékelése is, amelyet 1842-ben kapott a versmondására: „szavalata alacsony hangja miatt érthetetlen volt” – szólt a vélemény.
De visszatérve a festészethez. Jókai később Kecskeméten tanult jogot a család kérésére, ám a festészetet ott sem hanyagolta. 1869-ben a Nefelejts hasábjain úgy emlékezett, hogy amikor Kecskeméten tanult, számtalan képet festett, amelyek közül a fiatalkori önarckép ma is nála van. Erről így írt:
„Ma is nevetségig hasonlít hozzám, csak azzal a különbséggel, hogy akkor még a fejemnek a tetején viseltem a hajamat, nem pedig az államon”
– fogalmazott nem kevés öniróniával. „A festő az egyedüli boldog ember a világon” – írta Egy az Isten című regényében Jókai, aki már idősen azt is elárulta, kezdő festőként kifejezetten irigyelte Barabás Miklós művészetét és azt a kiemelt honoráriumot, amelyet elképzelt, hogy Barabás megkapott festményenként… Barabásnak felnőttként is nagy tisztelője maradt, mint mondta: „Barabás arcképei egytől egyig a leghívebb talált alakok, melyekben lélek és kellem van vissza adva.” Annak is örült, hogy mikor elvette feleségül a színésznő Laborfalvi Rózát, hozományként a házhoz került Barabás portréja a feleségéről.
1880-ban Jókai is elment arra az árverésre, ahol fiatalkori barátja, Orlai Petrich Soma hagyatékát árverezték, és 40 forintért vette meg az Attila menyegzője című festményt. Hosszú évekkel később Ligeti Antal festőművész hagyatékából is vásárolt képet. A híres író barátjaként tekintett a festőzseni Munkácsy Mihályra is, olyannyira, hogy Munkácsy többször is meglátogatta otthonában, és véleményt formált Jókai nevelt lányának, Jókai Rózának ecsethasználatáról is, ahogy fogalmazott, „azokban kiváló tehetség jeleit ismerte fel”.
Munkácsy egy esetben azt is elmesélte a Pesti Hírlapnak, hogy fiatalon Jókai Mór bajusza volt az, amely elindította a festői pályán.
Mint mondta, Aradon volt szegény asztaloslegény, amikor is egy könyvesbolt kirakatában meglátta egy hazafi nagyméretű arcképét, rajta a nagy bajusszal. Ahogy pénze lett, megvette a portrét, lerajzolta, és többen felismerték benne Jókait. Munkácsy erre Jókai könyveit is megvette és elkezdte olvasni. A kapcsolatukra jellemző, hogy 1886-ban, mikor Laborfalvi Róza elhunyt, Munkácsy Mihály is részvéttáviratot küldött a következő szavakkal:
„New Yorkban vettem közös gyászunk hírét. Hazafiú és baráti szívvel osztozom fájdalmadban. Munkácsy.”
Még 1879-ben Jókai a Magyar Polgárban ünnepelt íróként a festészet iránti vonzalmáról is beszélt: „Ifjúságomban festőnek készültem, volt tehetségem hozzá s kezdetben biztató szerencsém. Ha ott maradtam volna, most talán az egész világ volna a hazám s senki sem neheztelne érte.
Én azt egyszerre elhagytam s választottam helyette az irodalmi pályát, melynek koszorúi tövisből vannak fonva, s nimbusza nem világit, hanem éget”
– vélekedett Jókai, aki azért azt is hozzátette, kiváló döntést hozott, hogy végül az írást választotta. Jókai 1882-ben úgy fogalmazott egy újságnak írt levélben a fiatal korával kapcsolatban, hogy már 1842-ben, pápai diákként tudta legbelül, hogy az írás lesz az életének fő motívuma: „tudtam, nem lesz én belőlem se festő, se építész, se fiskális, hanem ott ragadok írónak.” Az említett levelet amúgy azért fogalmazta a lapnak, mert az Jókai ötvenéves írói jubileumáról írt, tegyük hozzá, tévesen:
„Kérlek szépen benneteket, ne vénítsetek nagyon! Így is elég öreg legény vagyok: negyvenet bevállalok, de az ötven ellen tiltakozom”
– állt a levélben.
Jókai, ha nem is olyan intenzitással, mint fiatalon, de egész életében festett. Balatonfüreden, a Svábhegyen, ahol éppen kedve támadt. Mellette a noteszébe is sűrűn készített ceruzarajzokat. A festészet olyannyira izgatta, hogy kereste a festők barátságát. Így ismerkedett meg a híres orosz festővel, Vaszilij Verescsaginnal is Bécsben, aki aztán Budapestre is ellátogatott. A festőművészként és Jókai könyveinek illusztrátoraként is dolgozó Jókai Róza aztán szintén egy festőművészhez, Feszty Árpádhoz ment feleségül, ami egyáltalán nem volt Jókai Mór ellenére. A Fiumében tartott esküvőn is ott volt. Jókai Mór a művészetek nagy pártolójaként egyszer kijelentette, az Olümposzon
„mindnyájan testvérek vagyunk. Költők, zenészek, festők, képfaragók és színészek.”
Jókai Mór tehát végül nem lett festőművész. Író lett. A legnagyobbak egyike. Jobb is így. De mint ahogy egy korabeli újság fogalmazott, a kiváló írói munkásságához kellett az is, hogy festőként is kiemelkedő legyen: „Ha a lelke nem lett volna telítve festészettel, műveit sohasem tudta volna megírni. A lelkéből hívta életre a színeket.”
(Következik: Jókai, a testvér)
Össze lehet-e kötni az MI-t a szépirodalommmal? Vajon mit szólna Jókai Mór a ChatGPT-hez? Új életre kelthetők-e a Jókai-regények a technológia mai eszközeivel? És mi köze mindennek a Vatikánhoz? A magyar fejlesztésű JókAI Lab ötletgazdáját, Nyírő Andrást kérdeztük.
Az írófejedelemnek a Bükkben kellett rejtőzködnie.
Aki legkésőbb akkor számonkéri rajta, hogy éltében mit össze nem hordott a nevében. Mert van a magyarok Istenének humora! Kohán Mátyás írása.
„Ma Magyarország 1848-as bátor forradalma előtt tisztelgünk – a demokráciáért folytatott harc nemzedékeket inspirál” – jelentette ki Robert Palladino.
Petőfi Sándor a túrós csuszáért rajongott, Jókai Mór pedig a körmös bablevestől olvadt el.
Az elmúlt másfél évtizedben több olyan eset történt, amikor a hazai ellenzéki sajtó meghatározó médiumai a nemzetközi térből érkező politikai támadásokkal összhangban, azokat képviselve vagy felerősítve a kormánnyal szemben lépett fel – mutat rá az elemzés.
Három márkát emeltek ki a szerelők.
