Gyerünk, gyerünk, Magyar Péter-rajongó „függetlenek” – elő a „je suis Futó Boglárka” és a „je suis Mandiner” kitűzőkkel!

Kivel fordult már elő, hogy beült a sarki vendéglőbe, rábökött a séf ajánlatára, a vörösboros marhapörköltre, majd amikor a kedélyes pincér kihozta neki, kérdőre vonta, hogy miért ezt főzött a szakács, amikor a rozé kacsamell sokkal jobb étel? Vagy esetleg

hogy beleírhassa, bezzeg két házzal arrébb fermentált kesusajtkrémet adnak, ami az ő gyomrának sokkal megfelelőbb fogás?

Ugye, hogy egyikünknek se jutott még ilyen az eszébe –

Pedig gyanúsan erre hajaz az az érvelési hibáktól hemzsegő eljárásmód, amely mintha általánossá vált volna a közéleti vitaszituációkban, legyen szó televíziós csörtéről, Facebook-bejegyzésekről vagy hírportálokról. Szabad akaratából elolvassa a polgár valamely politikai elemző vagy publicista meglátásait, vagy az algoritmust etetve önként rákattint egy bejegyzésre, amelyet szerzője a „Mi jár a fejedben?” kérdésre válaszul szerkesztett be a vonatkozó mezőbe – és leteremti a szerzőt, amiért az jár a fejében, ami.

Miért, a kérdezőnek tán az a legnagyobb baja az életében, hogy adott elemző mit posztol ki a saját oldalán? Ha nem, de mégis lesi, hogy mi lesz a következő tartalom és rögvest hangot is ad az adott bejegyzéssel kapcsolatos érzéseinek, mennyire logikus azt feltételeznie, hogy az elemzőt viszont semmi más nem zavarja a világon, mint az, amit épp megosztott a nyilvános naplójában?

Vagy ott a másik bevett mondat: „ne arról beszélj, hogy mi van külföldön / mi volt húsz éve / mit csinál valaki más” –

Mintha áramszünet idején betapasztanák annak a száját, aki az ablakon kinézve konstatálja, hogy rendszerszintű problémáról lehet szó. „Engem nem érdekel, hogy a környéken van-e villany; beszéljünk arról, hogy nálunk miért nincs” – jól látható, hogy a diskurzus ilyen beszűkítésével az életben nem lesz megoldva a probléma, de legalább jól el lehet ütni az időt a sötétségben hamis bűnbakok keresésével.

el van intézve – ilyen egyszerű az élet, mihelyt gondosan kiiktattunk a világmagyarázatból minden zavaró tényezőt (tudta Ön, hogy tavaly EU-szerte Tusk Lengyelországában volt a legalacsonyabb (1,11) a termékenységi ráta, idénre pedig ugyanott 1,03-at várnak?).

De miért is viselkedne másképp az átlagpolgár, hiszen pontosan ez a magatartás árad felé a képernyőkről – minden elhallgattatók legkiválóbb szerepmodellje a pártvezér, aki a nem róla szóló cikkek alatt azt sérelmezi, hogy miért nem inkább vele foglalkoznak szorgosan,

„Ilyen ez a mindentől független sajtó [röhögős szmájli]” – kapja meg még a Telex is, ha épp nem arról ír cikket, amiről kellene.

Jaj, jaj, belepusztulunk ebbe az elnyomó rezsimbe, de te ott, balra a második széken, leszel szíves csöndben maradni, vagy legalább nem elkalandozni érveiddel és meglátásaiddal mindenféle egzotikus tájakra. Kiszámíthatóan tálald nekünk ugyanazt, mint a szomszéd szakács –

Demográfia-ügyben például leszel szíves a születések számát összevetni az előző évi számokkal, szigorúan figyelmen kívül hagyva a szülőképes korú nők számának változását, és odabiggyeszteni e kényelmes összehasonlítás végére, hogy Ooorbán, akkor nem bántunk. Ellenkező esetben már sütjük is rád a bélyeget: pártérdekeket szolgáló, sillabuszokból dolgozó, fizetett propagandista.

– a reakciók alapján ugyanis végre felcsillan a remény, hogy össztársadalmilag megállapodhatunk néhány alapvetésben. Azok ugyanis, akik eddig rendjén valónak tekintették, valahányszor egy magát rendszerváltónak hirdető politikus (Dezső András lepropagandistázása után) a leghatározottabban ígéretet tett a „propaganda” betiltására; akik nem szisszentek fel azon gondolatkísérlet hallatán, hogy

és akik villámgyorsan napirendre tértek afelett, hogy ugyanez az úgymond diktatúrabontó politikus egy neki nem tetsző kérdéseket is tartalmazó Partizán-interjú után rögvest köszönetet mond azoknak, „akik az eddig függetlennek gondolt média támogatására szánt adományaikat” legott átirányítják az ő pártja felé (ágyő, 1 százalék) – ugyanők most

amely jegyzékbe venné és adott esetben szankciók alá vonná a külföldi támogatásból finanszírozott, adott kérdéskörökben a közélet bizonyos irányú befolyásolásán dolgozó szervezeteket.

azzal azonban már maga a tervezet is kiválóan elősegítené „a magyar nemzet egységét és összetartozását”, ha mindenki úgy háborodna fel rajta, hogy egyidejűleg nem akarja a lehető legnagyobb természetességgel elhallgattatni a másként gondolkodót, sőt, a másként felháborodót. Nemcsak jegyzékbe venni: elhallgattatni. Nem azt, akit esetleg külföldi érdekcsoportok pénzelnek: hanem azt is, aki akár csak a saját kis nyilvános naplójában, senki által nem finanszírozva véleményt nyilvánít.

Egészen szürreális például, hogy amikor Skrabski Fruzsina az Átlátszón bírálja a törvényjavaslatot, a különféle felületeken hozzászólók között

megint mások gyalázni kezdik a szerzőt, amiért máskor nem az ő szájízük szerint fogalmaz – nem kizárt, hogy az így vélekedők az első sorban csápolnának végig egy koncepciós pert, amelynek keretében egy propagandistákkal és udvari fotósokkal körülvett politikus vezérletével

Az „Egymillióan a magyar sajtószabadságért” oldal propagandistázva örömködik egyebek mellett azon, ha a HírTV női tudósítóját igyekszik elhallgattatni néhány férfi tüntető; az ellenzék vezére a „vesszenek a propagandisták” szavakkal fordul a tömeghez, csípőből aljasozva le a számára kellemetlen újságírókat és ígérve számukra munkanélküliséget egy kormányváltás esetére. Ami nemigen jelent mást, mint hogy

minden lacafacázás nélkül, egyben osztályidegenné nyilvánítva munkatársaikat (hiszen ha „csupán” a körülményeiken nehezítene, az semmiképp nem jelentene automatikus és tartós munkanélküliséget). Mégse látjuk, hogy az efféle megnyilvánulásai alatt sorjáznának az „ezt azért ne, Péter” tartalmú figyelmeztetések.

Most viszont itt a remek alkalom, lehet állást foglalni, ha már eddig elmaradt: az-e a megengedhetetlen, ha a politika bármilyen módon beleszól abba, hogy ki milyen háttérrel milyen üzeneteket közvetítsen,

Ha ugyanis valóban a véleménynyilvánítási, szólás- és gondolatszabadságot féltjük, akkor elő a „je suis Futó Boglárka” és a „je suis Mandiner” kitűzőkkel is. Lám, Skrabski Fruzsina például simán megfogalmazhatja kormánykritikáit anélkül, hogy bármely politikus beszólna neki, vagy fideszesek hada próbálná elhallgattatni –

a pártelnök által előterjesztett, kifejezett leszámolásra irányuló tervek kritizálása miatt. Ugye?

***

(Nyitókép: FERENC ISZA / AFP)