Mit gondol, miért nyúlnak egyre keményebb eszközökhöz az ellenzéki képviselők a parlamentben?
1912-ben egy liberális képviselő rálőtt Tisza István házelnökre. A golyó által a tömör fában okozott tenyérnyi törés azóta is mementóként hirdeti, hogy mindig is voltak, akik erőszakkal próbálták kipótolni a szellemi kapacitásukban – s ezzel összefüggésben a választói támogatottságukban – mutatkozó hátrányukat. Ma sincs ez másként.
Az, hogy a politikában a fizikai fenyegetésig eldurvuló hangnem nem magyar jelenség, hanem egy baloldalinak és liberálisnak álcázott neototalitárius pénzhatalmi hálózat nemzetközi felforgató hadjáratának kísérője, éppenséggel nem nyugtat meg.
Az igazi veszélye abban rejlik, hogy a szabadság jegyében támad minden tekintélyre és minden normára, márpedig ezek nélkül demokrácia sem létezhet, csak anarchia és káosz. Talán nem véletlen, hogy ezekről az elkényeztetett, unatkozó, ámde szerény képességű momentumos alakocskákról sokaknak a Szamuely-féle Lenin-fiúk jutnak az eszébe.
Számít-e hasonló akciókra?
Mondhatnám, hogy erre sem számítottam, de nem lennék teljesen őszinte. A korábbi rendbontások meg az egyre arcátlanabb külső beavatkozási kísérletek fényében nem annyira váratlan, ami történt.
Meglepőnek legfeljebb azt a cinizmust és érzéketlenséget tekinthetnénk, amivel mások, így ellenzéki képviselőtársaik egészségét és épségét is kockára tették.