Magyarországon forradalmi helyzet nincs, tüntetések mégis vannak

Nem az a legfőbb probléma ma Magyarországon, hogy kevés az egy főre eső tüntetések száma. Amióta az Orbán kormány bevezette a diktatúrát – amit parádés ügyességgel évről-évre fokoz –,

Quaestor-károsultak és Ligetvédők, influenszerek és bukott diákok szónokoltak, verseltek, meneteltek vagy ültek, táblákat mutogattak és rendőrökre dobáltak füstgyertyákat. Volt éhségmenet és lyukaszoknival kombinált ajtónak rohanós tévészékház-foglalás. Mindez legújabban a véleményszabadság megszüntetése miatti elementáris felháborodásból történő hídlezárásokban kulminált azzal az abszurditással, hogy kizárólag azok tudták a szabad mozgásukat gyakorolni, akiket pedig állítólag ebben a leginkább megakadályoztak.

Sajátos jogi gubancot okozott a Kutyapárt kábítószeres demonstrációja, amit először ugyan betiltottak, de mivel a törvény, amire hivatkoztak, csak később lépett életbe, ezért – végülis így működik egy jogállam – visszavonták a tiltást. Eddig ugyanis annak nem volt akadálya, hogy egy betiltott, súlyosan egészségkárosító és társadalomromboló szer legalizálásáért nyilvánosan fellépjenek.

A hazaárulás elismertetéséért és a hazaárulók nemzetközi szervezetekbe történő delegálásáért már értelme sincs küzdeni, mert ezek teljesen baloldali alapjoggá váltak.

Nem akarok gúnyolódni a véleménynyilvánítás korlátlan áradásán, már csak azért sem, mert nekünk magyaroknak erős forradalmi hagyományaink vannak, és identitásunknak ezek fontos elemei, nemzeti ünnepeink ezekből táplálkoznak.

A kérdés az, van-e forradalmi helyzet. A hatalommal szembenállóké-e az erkölcsi fölény, és a nemzeti érdekek érvényesülése az ő akaratuk megvalósulásával érhető-e el? 

Orvosolható-e a probléma másként, mint illegális eszközökkel? 

Mivel Magyarországon harmincöt éve többpárti, általános választójogra alapozott demokrácia van, nem vitatható el – kivéve némi statisztikusi vagy filozófusi szőrszálhasogatást, de ez már túlmutat a politikai rendszer prakticitásán –, hogy a dönteni képes és hajlandó emberek többségének bizalmát élvezi a mindenkori kormányzat. Ezek után a rendszeren kívüli (vagyis nem demokratikus és nem parlamentáris),

akár olyan módon is, amivel sérti a többség érdekeit, jólétét, szélsőséges esetben biztonságát.

Nálunk a kisebbség túlzott érdekérvényesítése a huszadik században mindig diktatúrát jelentett, és idegen hatalomra támaszkodott. A forradalmak a jog és igazság győzedelméig tartottak, belső fejlődéssel nem váltak jakobinus diktatúrává.

1848-ban az áprilisi törvények aláírásával gyakorlatilag győzött a forradalom, megvalósultak a célok, lett felelős kormány, választottak népképviseleti országgyűlést. Az erőszak és a status quo felrúgása a birodalom irányából érkezett, a szabadságharc csak a törvényes rendet volt hivatva helyreállítani. 1989-90-ben is volt forradalmi hangulat, sorozatos – békés! – tüntetések, de a szabad választások lehetőségével ez okafogyottá vált. A nemzet elérte, amit akart, maga dönthetett arról, kik legyenek a vezetői.

(Méltatlanul kevés szó esik az utóbbi évtizedek egyik legjobb magyar filmjéről, a Blokádról, ami hitelesen, érdekesen és érthetően mutatja be ezeket a napokat.)

2002-ben a hazai jobboldal nehezen dolgozta fel a meglepő, igazságtalan és minimális vereséget, de a két forduló közötti óriási és békés tömegdemonstrációt leszámítva nem vitte utcára a kérdést, és nem próbálkozott erőszakkal. Budaházy György magányos hídlezárási kísérlete a letartóztatásával végződött, amit megelőzően egy rendőr pisztolyt fogott rá.

A 2006-os, az őszödi beszéd kiszivárgását követő, elemi felháborodásból táplálkozó tüntetések elmúltával a jobboldali közösség kivárta a demokratikus megoldás lehetőségét. Orbán Viktor kezdeményezésére előbb 2008-ban egy népszavazással (akkor mondták azt a választók – Horn Gábor szavaival élve -, hogy „menj a p.ba, Feri!”; de akkor még nem ment…), majd a 2010-es fülkeforradalommal, a törvényes, alkotmányos játékszabályok betartásával vette át a Fidesz a hatalmat.

A tüntetés egy végső, elkeseredett, eszközeit vesztett közösség utolsó mentsvára. A véleménynyilvánításnak ma számos módja van; ezernyi helyen fejtheti ki bárki az álláspontját, nyithat vitát, érvelhet. Persze, lezárni egy hidat látványosabb és több ember értesül róla, mintha a Parlamentben mondana beszédet, írna egy jó kis publit valahová, vagy szervezne egy konferenciát. A hatásfoka azonban így is kérdéses.

A magyar szabadságszerető nép, de a lényeg nem a forradalmon van, hanem a szuverenitáson. Elsősorban a nemzetközi környezet az oka, hogy ennek megteremtéséhez nekünk az utóbbi századokban harsányan és drasztikusan kellett fellépni. A cél azonban sosem a káosz vagy valamiféle kisebbség deviáns önmegvalósítása volt.

Nem véletlen, hogy a kormány kommunikációjában is így szerepel.

Szigorúan véve tehát két szabadságharcos entitás áll egymással szemben. Az egyik az üdvös magyar hagyományoknak megfelelően a függetlenséget az aktuális birodalmi érdekkel szemben védi, a másik valamely kisebbség érdekérvényesítését leplezi nemzeti jelszavakkal.

Hazaárulókra igazából semmi szükség, bázisuk mégis onnan adódik, hogy az irracionalitásba torkolló Orbán-gyűlölet miatt vannak, akik bármit jobbnak gondolnak – beleértve a gazdasági összeomlást, a háborút, gyerekeink megrontását –, mint a jelenlegi miniszterelnök regnálását. 

E pszichózis okainak és kialakulásának feltárása meghaladja e cikk kereteit, bár különös – és szomorú – fejlemény lenne, ha a nemzet egyetlen személy megítélése mentén szakadna végzetesen ketté.

Nyitókép: MTI/Máthé Zoltán