Az 1993-as év azonban komoly változást hozott a zenekar életébe. Jim Martin kijelentette, hogy kilépett a bandából. Részben az állandóvá váló csatározások miatt, részben mert a Faith No More átváltott „meleg diszkóra”. Bottum ezzel szemben úgy nyilatkozott, hogy a csapat rúgta ki a gitárost, méghozzá faxban tudatva vele a döntést. A King for a Day-t így már Patton egyik projektjének, a Mr. Bungle-nak a gitárosával (Trey Spruance) vették fel. És bizony ez a lemez a problémák és a változások ellenére még igazi FNM-album lett. Ha van olyan képzeletbeli trió, amely a rajongók szerinti legjobb lemezeket tartalmazza, akkor annak az 1995-ös korong is a része.
Már a nyitó Get Out is a megszokottan egyedi, markáns stílusjegyeket hozza, miközben a hatodik Cuckoo for Caca és a nyolcadik Ugly in the Morning egy az egyben az Angel Dust őrületét és komorságát viszi tovább.
Más kérdés, hogy bár a lemez olyan fantasztikus és jól megírt dalokkal is rendelkezik, mint a The Gentle Art Of Making Enemies vagy a lassabb Take This Bottle, a King for a Day tele van slágeresebb, populárisabb szerzeményekkel, ezzel megágyazva a későbbi, Album of the Year-vonalnak. Hozzáteszem, hogy még a klipes sláger, a Digging the Grave is zseniális, míg a kimondott katarzissal rendelkező Just a Manről éppen úgy csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, mint a kimondottan laza, bárokba illő Star A.D.-ről – mégis, az Evidence, ha nem is rossz, de már elindított egy folyamatot, amelynek nem mindenki örült.