Azért az „pikáns”, amikor Újdörögd kapcsán Gurmai Zita-szerű alakok osztják az észt – hiányolva a „kiképzést”

A hazai közélet oly mértékben polarizálódott, hogy nincs téma, amelyben teljes nemzeti konszenzus volna, vagy ne használná fel a politikum a maga javára; jó példa erre a labdarúgó válogatott,

Nem biztos, hogy mindenről tudnia kell a közvéleménynek, nem feltétlenül tartoznak személyes sorsok a médiára és a politikusokra. Ezektől a felfújt, kegyeletsértő és senkire tekintettel nem lévő felhajtásoktól jobb távol maradni. Az újdörögdi eset azonban már nagy hullámokat vetve országos botránnyá dagadt, így

Egy kormánytisztviselőnek katonai kiképzés során a felrobbanó kézigránát nagyon súlyos, maradandó sérüléseket okozott.

„Ez a hölgy arra vállalkozott önkéntesként, hogy elsajátítja azokat a katonai ismereteket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy szükség esetén meg tudja védeni a hazáját. Baleset történt, szörnyű tragédia, a vizsgálatok tartanak, mindent ki fogunk vizsgálni, úgy, ahogy ez elvárható” – mondta a kormányfő, amikor az ellenzék a parlamentben megpróbálta a szomorú eset ürügyén, némi politikai haszonszerzés reményében a kormány felelősségét firtatni.

Balesetek mindenütt előfordulnak a városi közlekedéstől a testnevelésórákig;

gondoljunk a színésznőre, akinek autóját úgy letarolta egy a technikai civilizációt megérteni és használni képtelen előember, hogy a kisfia meghalt. De egy rossz lépés miatt szakadékba zuhanó turista, a Kárpát-medencében mind gyakoribb medvetámadások áldozatai vagy a két éve Újbudán halálra késelt rendőr mind-mind egy veszélyes foglalatosság kárvalottjai.

(Ez nem magyar vagy kelet-európai specifikus, egy angliai orvostanhallgató az edzőteremben vesztette életét: „(…) a Smith-gépen végzett vádligyakorlatot egy műanyag aerobic lépcső segítségével, amikor megcsúszott, és a 65 kilogrammos súlyzó a fejére zuhant.”) 

Az újdörögdi szerencsétlenséghez kapcsolódóan általánosabb érvényű kérdés lehet a katonaság újragondolása:

A most a kormányt felháborodottan felesleges katonásdival vádolók szövetségesei és példaképei nagyon menőnek kezdik gondolni ezt a militarista játékot; felfegyverzésről, harcoló egységekről, világháborúról delirálnak. Az efféle gyakorlatok akár még – a mindig különutassággal vádolt magyar kormány részéről – EU-kompatibilisek is lehetnek.

Én úgy vélem, téves irány az, amikor a nőktől olyasmit várunk el, ami nem nekik való. A hazájuk, a családjuk, a szeretteik megvédése mindig is a férfiak feladata volt a történelemben. Amiképpen a férfiaknak nem kell szülniük, úgy a nőknek sem kellene katonának állni. Nem véletlen, hogy az asszonyokat óvták, távol tartották a fegyveres konfliktusoktól;

abból az egyszerűokból kifolyólag, hogy egy férfinak akárhány gyermeke lehet, a nőknél viszont ez korlátozott. Ha egy közösségben drasztikusan lecsökken a férfiak száma, az kiheverhető, míg ha a nők elfogynak, eltűnik a nemzetség is. Ezért normális közösségek mindig óvták az asszonyokat; nem küldték őket háborúba, a süllyedő hajóról először őket mentették ki.

(Vannak persze extrém esetek, mint például az egri nőké, de ez nem lehet rendszerszintű.)

A legpikánsabb, amikor Gurmai Zita-szerű alakok (akik egyébként máskor a nők teljes egyenlősítéséért szólalnak fel, most egyszeriben kihangsúlyozzák, hogy egy hölgyet ért tragédia) a volt kommunista MSZMP utódpártjából osztják az észt, hiányolva a kiképzést.

(Annyit mondtak, hogy oldalt, a törzs mellett csavarjuk össze az elemeket, mert ha esetleg felrobban, a kezünket viszi le és nem a fejünket.) Ebben a szocialista katonásdiban számtalan fiatal halt meg vagy szenvedett maradandó károsodást. Akadt, akivel a teherautó borult árokba, más az ereit vágta fel, de volt olyan, aki kiszökött a közeli Miskafára iszogatni, és visszafelé, átmászva a kerítésen lezuhant és kőbe verte a fejét. 

Jóllehet a beosztásom aknavetős volt, de azzal nem nagyon találkoztam. Értelemszerűen nem is lőttem vele soha. Eléggé bajban lettünk volna, ha kitör a háború, és a honvédségnél megszerzett tudásunkra hagyatkozva kell támadnunk az ellenséget. 

A mostani esetről azonban egy résztvevő, a szerencsétlenül járt kormánytisztviselő bajtársa azt nyilatkozta: „(…) a baleset nem a képzés első részében, hanem annak 4. hetében történt, amelyet megelőzően, mintegy 200 órás elméleti és gyakorlati képzésben részesültünk.”  

Az is nyilvánvaló, hogy ha a nagyhatalmi érdekeknek útjában leszünk, elsöpörnek, azt mi katonailag nem tudjuk kivédeni. Egyelőre úgy tűnik, a szuverenitásunkra a legnagyobb veszélyt éppenséggel a szövetségesünk, Brüsszel jelenti. (Nem újdonság ez, a XVIII-XIX. században is legfőbb szövetségesünk, a bécsi udvar állt függetlenségi törekvéseink útjában, amiképpen a XX-ban a Varsói Szerződés tagjaként a Szovjetuniótól tarthattunk leginkább.

A fegyverkezésnél többet érhet a diplomáciai lavírozás. (A levert kurucok a szatmári békével többet nyertek, mint a csatamezőn reálisan elvárható lett volna; a katonailag elbukott szabadságharc a Kiegyezésben teljesített be minden negyvennyolcas követelést, ’56 pedig ’89-90-ben érett függetlenséggé.)

Most kivételesen a diplomáciában jók vagyunk:

Jó lenne, ha ez a politika teljes konszenzust élvezne, és rövid távú haszonért nem áldozná ezt fel semelyik párt.

***

(Nyitókép: MTI / Koszticsák Szilárd)