A lejtő alján: pajzsmirigydaganat, műtét, lábadozás – szörnyű hír, az isteni nép billentyűzetet ragadott

Valami egészen végletesen tönkrement. Kár tagadni, a bizonyíték mi magunk vagyunk, ha a józan eszünk nem is, a szervezetünk mindenképpen jelez: egyre több a beteg ember világszerte, országszerte. Mentális és fizikai értelemben is – egyébiránt egyre több kutatás mutat ki e kettő között szoros összefüggést. Csodálkoznivaló aligha akad ezen, a mikroműanyagoktól a makrogazdaságig mindenünket meghatározza ez a látszólag csupán interdependens, valójában fentről az emberre kényszerített valóság, ahol hiperfeldolgozott élelmiszerek, villódzó dopaminképernyők, világválságok és háborúk, választások stressze mérgezi a testet, sorvasztja a lelket. 

Azonban úgy tűnt, valami más is csaknem menthetetlenül tönkrement. 

Kovács Ákos dalszerző, költő, író – „az Ákos” – alig ötvennyolc esztendős, erre szokták mondani, hogy a legszebb férfikorban van. Pajzsmirigydaganat, műtét, lábadozás – szörnyű hír. Ilyenkor csak imádkozni lehet, és gyors gyógyulást kívánni. 

Az internetes orgánumok szikáran számoltak be róla, tényszerűen, ahogyan illene, ahogyan mindig is illett volna. De még publicisztikában sem volt senkiben annyi aljasság, hogy a szörnyű hír kapcsán lincskrediteket arasson. 

Nem így a hozzászólásokban az olvasók: az isteni nép billentyűzetet ragadott, és demokratikusan kipótolta a hiányolt hergelésadagját. Áradt belőle minden, aminek elapadtát reméltük már az előző hónapokban: a megjegyzések között egészen bestiális is akadt, s csak kevés csitító szállt szembe a szennyes habokkal. „…alúl a víznek árja”, na igen: tombolt a káröröm, az irigység, a fékevesztett harag – vagyis a pőre tükörképe mindannak, amit ma politikának és közbeszédnek neveznek. 

Ekkor azonban történt valami. Talán a diskurzus alakítóinak egy része belepillantott a tükörbe, és elborzadt. Talán ránézett a naptárra, és rájött, hogy a kampánynak vége, nemcsak morálisan rossz, de haszontalan is mindezt így hagyni hömpölyögni. Talán azok, akik áprilisban és az előtt gondolkodás nélkül léptek, hágtak, gázoltak át minden vörös vonalon, s erre biztattak mindenkit (kiváló partnerre lelve az immár vesztes oldalon jó néhányakban), rájöttek arra, nem biztos, hogy egy olyan országban szeretnének élni, ahol súlyosan beteg embertársaik sorsa felett örvendeznek az övéik. 

Akárhogy volt is, a tettek beszéltek. Sokan, talán az utolsó pillanatban, megtorpantak a szakadék szélén. Az egyik legnagyobb hírportálnál sosem látott moderálókedvvel kezdték kigyomlálni az önmagukból leginkább kivetkőző polgártársaink gyalázkodását. Majd megindultak az elhatárolódások ettől a viselkedéstől a magukat győztes oldalon érző véleményformálók részéről is, olvasóik, követőik pedig – ugyancsak talán – hasonló okokból melléjük álltak. Fokozatosan kisebbségbe kerültek a „sajnálom őt, de megérdemli” lényegű csúszómászó lélektelenségek, s átadták helyüket az ilyesféléknek: „nem kedvelem őt, de jobbulást kívánok neki”. Az emberek meglátták az embert a másikban. 

Békeidőben – és hogy békeidő van-e, azt mindig a tömeg elmeállapota dönti el – ez szóra sem lenne érdemes, a minimum minimuma. Most mégis egyfajta reménykeltő kiállásként értelmezhető a végső elembertelenedéssel szemben, s régóta az első példa, amikor a politikai törzslogika átadja – pontosabban visszaadja – a helyét annak, ami az alapfeltétele bármely közösség, így egy társadalom működésének is. Becsüljük meg, manapság már ez is nagy dolog. És bizonyíték is: a legmeredekebb lejtőről is van visszaút.

Nyitókép: Pablo Picasso: Tragédia
Fotó: Wikipédia