Választásra hangolva: 2025 politikai tétjei

„Tizenöt év után gyökeresen átalakulóban van a hazai politikai versengés szerkezete és a pártstruktúra viszonyrendszere. Papírforma szerint most egy választás előtti évben vagyunk, amikor a politikai riválisok felépítik azt a kampánypozíciót – beleértve ebbe a választási üzenetekké formálható tartalmat és a kampányüzemmódhoz szükséges politikai gépezetet is –, amiből elstartolva a választási küzdelmet megvívják majd egymással. Elemzésünk arról szól, hogy 2025-ben ezen a téren milyen elmozdulások várhatók, és milyen kihívásokra kell választ adni a maga érdekei felől a kormányoldalnak és az ellenzéknek.

Tekintettel arra, hogy tavaly ugyanilyenkor egy mégoly jól megérveltnek gondolt elemzés sem volt alkalmas annak az előrejelzésére, hogy heteken belül drámai változások következnek be a magyar politikai életben, ebben az évben egy hasonló próbálkozást célszerűbbnek tűnik oly módon tagolni, hogy elválasztjuk a nagyjából biztosra vehető tényezőket mindattól, amit bizonytalanként azonosíthatunk. Természetszerűleg ez utóbbiak az érdekesebbek, de ezekkel kapcsolatban legfőképpen a lehetőségstruktúra feltárása, illetve a politikai szereplők előtt álló kihívások azonosíthatók.

Afféle mottóként ehhez az íráshoz Ivan Krasztev tavaly év végi interjúinak néhány gondolatát ajánlhatjuk. A világhírű bolgár politológus a váratlan vezetők felbukkanása, a meghökkentő választói koalíciók létrejötte, a gyors és radikális vélemény- és identitásváltozások bekövetkezése, egy 1989-hez hasonló jelentőségű (ha nem is azzal azonos irányú) történelmi fordulópont most is zajló változásainak fontossága mellett azt hangsúlyozta, mennyire lényeges megérteni mindazt, ami a mi számunkra nem tűnik logikusnak.

Ami tudhatónak látszik:

A váratlanul érdekessé váló 2024-es év után a magyar belpolitikai állapotairól új tudásokat alakíthattunk ki, amelyeket a következőképpen csoportosítottunk:

– Visszatért a belpolitika, vagyis ismét van tét, ténylegesen a hatalomért folyó verseny zajlik. Ez alapvetően átalakította a politikacsinálás célját, a közélet atmoszféráját.

– Megváltozott a pártrendszer: visszatért a kétblokkrendszerhez. A tényleges győzelmi stratégia szükségessé válása miatt leértékelődött a helyosztó, osztozkodás jellegű politizálás, az A-tervként kezelt B-tervek prezentálása helyett párbajjellegű lett a küzdelem.

– Ismét pártpolitikai formát öltött a polarizáció, aminek nem ideológiai (baloldal vagy jobboldal, konzervatív vagy liberális), hanem a rendszerrel, az ahhoz való viszonnyal kapcsolatos bináris kódja van: igen vagy nem, fenntartás vagy leváltás.

– Pártpolitikai helyett választói szinten jön létre új ellenzéki koalíció; részben a régi ellenzékben való csalódás, részben a racionális »legerősebb ellenzéki« típusú megfontolás, részben a növekvő elégedetlenség kicsúcsosodásának bázisán.

– A korrupció témája beérkezett a rendszerkritikában nagyjából arra a helyre, ami az Orbán-rendszeren belüli jelentőségéből következik. Az ellenzék fő fegyvere a korrupciós populizmus, ami széles körben kínál azonosulási lehetőséget a kormánykritikus állásponttal és politikai kezdeményezésekkel a legkülönbözőbb nézeteket vallók számára egyidejűleg. Függetlenül attól, hogy a korrupciós ügyeket ki tárta fel és ki milyen régóta küzd a napvilágra kerülésükért, a politikai haszon annál jelentkezik, aki politikai narratívába képes illeszteni az ország szétlopása miatti felháborodást és a változás reményét képviseli.

– Új jelenség az ellenzéki oldalon a nemzeti jelképek, jelszavak visszafoglalása, és a nemzeti érzelem rendszerellenes felhajtóerőként való felhasználása.

– Mindezek mellett biztosra vehető tudásnak tekinthető az is, hogy a 2026-os választási győzelem szükséges, de nem elégséges feltétele a rendszerváltásnak: azzal párhuzamosam, illetve azt követően megnyílik a kinevezettek államával, a második állammal szemben folytatott küzdelem is, hogy egy beindul változás teljessé válhasson.”

Nyitókép: Attila KISBENEDEK / AFP