Magyarország egy süllyedő hajó, de ez a kedvenc hajóm a világon

Nyitókép:  Kupihár Rebeka könyvének borítója / Facebook

„Ahogy fogalmaz, az „önmagam elárulása” több versben is megjelenik: az LMBTQ-közösség tagjai, akik inkább választják a heteró élet kereteit akár a gyerekvállalás kedvéért, akár másért. Mennyire látja ezt gyakran választott életstratégiának?

Ez létező stratégia, persze nyilván vannak, akik később visszatáncolnak, vagy akik három gyerek után jönnek rá, hogy az mégsem az az élet – sok ilyen történetet látok személyesen is. De lehet, hogy az ember életében vannak más vágyak, amik sokkal fontosabbak, mint a hitelesség; az ember hajlamos a kisebb ellenállás felé menni, és errefelé elég nagy az ellenállás. El tudom képzelni, hogy valaki annyira vágyjon családra, ami itthon csak kerülőutak révén lehetséges, vagy annyira szeretne az egyház által elismert keresztényi életet élni, hogy logikus döntéssé váljon lemondani a mélyen megélt szerelemről, és inkább választani egy olyan párt, akivel ki tudunk ugyan jönni, de van, ami hiányzik.

Pedig hányszor hallottam: »De hát ő nem lehet meleg, hiszen van gyereke!«

Én azt hallottam sokszor, hogy nem lehet meleg, hiszen keresztény. Hogy ilyen nem történik keresztény családban; ilyet nem csinál az Isten hívő emberrel. Jó lenne erről a témáról többet beszélni.    

»Nem gyónni meg, ami boldoggá tesz« – írja a Bátorságpróba című versben. Önnek hogy zajlott az útja melegként a kereszténységgel?

Nem tudom, Isten mit gondol rólam vagy arról, amit írok; nem merek ilyen találgatásokba bocsátkozni. De azt érzem, hogy van tekintete azon, amit csinálok, és hogy ez így rendben van, vagy legalábbis bízom benne, hogy beleférnek ezek az arcátlanságok. A verseimben próbálok szemmagasságba kerülni Istennel, ami nyilván csírájában esélytelen próbálkozás. Mindenesetre eddig még nem szólt érte, hogy baj lenne. Remélem, rendben lesz.

Ha Istenről nem is tudni ezt, mit szól az ügyhöz az egyház, az egyházi közössége?

Nagyon jó keresztényekkel találkozom. Bár nem olyan sok mindenkivel beszélgettem a témáról; ha szerzetesről vagy papról van szó, tíz alatti a szám, ha hívő keresztény emberről, talán ötven. Alapvetően azt látom, mindenkinek nagyon nehéz ez a téma, és érthető a másik oldal elzárkózása, aggodalma vagy értetlensége, de eddig azt tapasztaltam, hogy amennyiben van odafordulás mindkét oldalról, akkor történnek kölcsönös megértések, véleményváltozások, megbánások. Volt, aki egy beszélgetés után bocsánatot kért egy barátjától, akitől tíz évvel korábban a melegsége miatt fordult el. Másoknak pedig elemien hat az Istennel való kapcsolatukra, istenképükre egy ilyen beszélgetés, például mert azt gondolták, ahogy mondtam, hogy az nem történhet meg keresztény emberrel, hogy szerelmes lesz egy vele azonos nemű emberbe, és ha mégis ezzel szembesülnek, nagyon mélyen piszkálódik meg az istenképük. Mégis sokan hajlandóak voltak venni a fáradságot, hogy újragondolják. Persze az ember azért látja, milyen szituációkba érdemes belemenni, és akivel nincs így, azt inkább hagyja. Ilyen szempontból érdekes volt Németországban élni. Egy nagyon keresztény intézményben dolgoztam, de a melegség az ingerküszöböt sem ütötte meg, teljesen oké volt abban az internátusban, hogy vannak meleg diákok és vannak meleg pedagógusok. Pedig szerzetesek tartják fent az intézményt, ugyanazok a szerzetesek, akiknek Magyarországon is van rendtartománya. Mégis nagy a megítélésbeli eltérés a két ország között, pedig valószínűleg ugyanaz az Isten mindkét helyen.”