Az élethez nincs próbaidő! – Aczél Petra a Mandinernek

Úgy emlékszem, húszévesen teljesen önálló voltam, a most nagyjából ennyi idős lányaim viszont mintha kissé vonakodva kezdenék az életet. Generációs tünet, vagy én rontottam el valamit?
Mindkettő igaz. Nyilván az egyéni tulajdonságok mellett sok minden függ a családi-társadalmi háttértől, de az általánosan elmondható, hogy a mostani huszonévesekben van valami átható kívülállóság-érzés. Mintha egyre csak készülnének arra, hogy végre belevágjanak az életbe, és mintha mégse érnének oda. Pedig az életet nem lehet előre begyakorolni, vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy az élethez nincs próbaidő; ahogy egy Bereményi-szövegben áll: „az életbe belevágni kell”. Minden egyes perc a létezésünk terepe, ennek az át- és megélése nekik talán egy fokkal nehezebben megy.

Miért?
Az egyik nyilvánvaló ok, hogy merő jóindulatból túlóvtuk őket. Sonia Livingstone erre a hálószobagyerekek kifejezést használja, arra utalva, hogy a szülő majdhogynem a háló­szobában, maga mellett tartja a gyereket szinte a felnőttkoráig, és inkább minden földi jóval – beleértve a technológiát, médiát – ellátja, hogy megóvja a saját tapasztalás kudarcaitól. Ebből alakulhat ki aztán, hogy mivel, éppen miattunk, nem tanul meg fokozatosan felelősséget vállalni magáért, a döntéseiért, a felnőttlétbe való indulása is erősen visszafogott lesz.

Nem lehet, hogy mi, akik az évezred elején lettünk szülők, éppen a homlokegyenest eltérő korábbi nevelési elvekből adódó „ridegtartásunkat” próbáltuk meg mindezzel ellensúlyozni?
Részben igen. De a mostani fiatal felnőtt nemzedék általános bizonytalanságában, határozatlanságában a posztszocialista országok sajátos sorsa is benne van.

Ezt hogy érti?
Amikor én felnőttem, a hetvenes-nyolcvanas években, a kelet- és közép-európai térség politikai berendezkedése nem tette lehetővé a fogyasztói társadalom abszolút térnyerését; ez a rendszerváltozás után hirtelen szakadt a nyakunkba. Persze még véletlenül sem szeretném azt sugallni, hogy régen minden jobb volt: ez a legtávolabb állna tőlem, sem kulturálisan, sem morálisan, sem szellemileg nem tudtam az a rendszert elfogadni, belehelyezkedni. De attól még igaz, hogy a kényszerek, a bezártság, a bőség hiánya lehetőségeket is szült: plázázás helyett például kirándultunk.

Vagyis a mostani tizen- és huszonéveseknek az a legfőbb bajuk, hogy túl sok lett a választási lehetőség?
Érdekes, nem? 

 Nem véletlen, hogy a legdrágább éttermek menükártyáin ma nem egyre több, hanem egyre kevesebb fogást találunk. A kényszerek, szűkös lehetőségek között boldogabbak lehetünk, mint a variációk ezreitől körülvéve. Hiszen nem merül fel bennünk, hogy „mi lett volna, ha”, hogy „miért nem a zöldet hoztam el a barna helyett”. Vagyis, visszatérve a gyerekeinkre, ők tulajdonképpen a jólét „áldozatai”.

Semmi sem jó, mert túl sok a jó? Sőt, ha körülnéznek, pláne a közösségi felületeken, mintha mindenkinek jobb lenne.
Lássuk be, különösen erős belső tartás, érettség kell ahhoz, hogy a millióból el tudjuk dönteni, melyik az az egy. 

 mindig lecserélni, vásárolni, szerezni, soha meg nem nyugodni abban, amink van és amiben vagyunk. Ami nem azt jelenti, hogy ne akarjunk szebbre, jobbra, többre törekedni – ez az emberi természet sajátja –, de nem szabadna, hogy ennek csak az anyagi javak, külsőségek legyenek a fokmérői. Ez közhely, mégis nehéz e szerint élni.

Más oldalról is megy a nyomasztási verseny, ami arról szól, milyen óvodába, iskolába, különórára kell járnia a gyereknek ahhoz, hogy aztán majd bejusson a megfelelő egyetemre, és sínen legyen az élete.
Mintha erre lenne bármilyen garancia! Ma már mindenféle, erősen összecsengő eredményű felmérésekből azt is jól tudjuk, hogy egy karrier vagy életút szerencsés alakulásában nem annak van a legnagyobb szerepe, hogy valaki elit iskolába járt, ahol pazar eredményei voltak, hanem a megtartó családi környezetnek, a közeli, bizalommal teli emberi kapcsolatoknak. És azzal is tisztában vagyunk, hogy 

 utóbbit akármilyen jelvényként lobogtatjuk is később az önéletrajzunkban. De messzebb mennék: biztos, hogy mindenkinek kötelező egyetemre járnia? És most nem csak azokra gondolok, akik éppenhogy becsúsznak a felvételin, majd valahogy végigszenvedik a következő éveket. Azokra is, akik arra vágynának, hogy szó szerint valami kézzel fogható dolgot csináljanak, a szülők viszont még a gondolatától is visszariadnak, hogy a fiuk-lányuk valamilyen obskúrus felsőfokú végzettség megszerzése helyett egyből felcsapjon szakácsnak, vízvezeték-szerelőnek vagy fodrásznak. Most úgy állunk, hogy a diákok hetven százaléka továbbtanul, ám egy részüket valójában csak parkoltatjuk ily módon, még tovább kitolva a fent felsorolt okok miatt amúgy is nehézkes életkezdést. Arról nem is beszélve, hogy mit mond az egyetemi hallgatók zöme. A diploma után nem szeretnének egy irodában ülni egész nap, mert az egészségtelen, inkább a szabad levegőn lennének és mozognának. Itt feszül némi ellentmondás, nemde? Ennek nyomán születik meg előttünk a gig economy, a nem kötődő, projektalapú munkavégzés.

Miközben, hangozzék ez is akármilyen közhelyesen, tényleg mindenkinek van tehetsége valamihez, kérdés, kap-e megfelelő teret és támogatást a kibontakoztatásához. 
A Libri-féle Kezdősor ösztöndíjprogram támogatási bizottságának tagjaként érték meglepetések? 
Szinte csak azok értek. Először is a beérkező pályázatok mennyisége. Háromszázötvennél is többen jelentkeztek, ami óriási szám még akkor is, ha az ország egyik legismertebb könyvkereskedő cégének a felhívása nyilván sokakhoz el tudott érni. De ez önmagában még nem magyarázza a nagy érdeklődést.

Hanem mi a magyarázat?
Egyrészt az, hogy az írás és vele természetesen az olvasás vágya örök, azt – a képekre, rövid videókra és szövegekre épülő virtuális világ ide vagy oda – nem lehet belőlünk kiradírozni. Másrészt, hogy ugyan ma tényleg bárki bármilyen internetes felületen meg tud mutatkozni a saját közösségi oldaltól a blogon át a podcastig, úgy tűnik, sok fiatalban él a vágy arra, hogy mindezt a hagyományos módon is megtegye. Egyszerűen: nem csupán írni akarnak, hanem könyvet akarnak írni. És ez hatalmas különbség. Talán mi, idősebbek jobban értjük ezt, hiszen arra biztattuk a gyerekeinket is, hogy olvassanak könyveket. Most pedig visszanéznek ránk, és azt üzenik, hogy nemcsak olvasnak könyvet, de ha megvan rá a lehetőségük, szívesen írnak is. Meghallották a hívást. Reméljük, egy év múlva nem győzzük lapozni a munkáikat.

Főleg, mert sokszor csak sopánkodást hallani, hogy jaj, a mai fiatalok nem olvasnak annyit, bezzeg mi már tízévesen túl voltunk a világirodalom összes remekművén.
Árnyalnám a képet. Andrea Lunsford vizsgálatai már régen bizonyították, hogy a mai fiatalok akár tizenötször többet olvasnak, mint mi annak idején. Figyeljük csak meg, ahogyan egész nap képernyőket néznek. De amit olvasnak, az elsősorban nem könyv, hanem üzenet, bejegyzés, internetes cikk. És nem csak rövid szövegeket: az utóbbi öt évben online és offline is visszatértek a hosszú anyagok. Ezekre, ha jól vannak tagolva, megfelelő közcímekkel rövidebb szakaszokra bomlanak, kifejezetten nő az igény. Nem a mikrocsip lett mindennek a mértéke.

Most viszont a Kezdősor esetében konkrét műfajokat is megneveztek, és öt kategóriában várták a pályaműveket: családregény, novelláskötet, történelmi fikció, utópisztikus regény és politikai krimi. Az első hármat megértem, az utóbbi kettő érdekes kísérletnek tűnik.
Az ember azt hinné, hogy a politikai krimitől tart a mai „ne szólj szám, nem fáj fejem” nemzedék, és hogy a science fiction ideje is lejárt a nyolcvanas évek második felében, amikor az űrmániának vége szakadt. A jelentkezők azonban rácáfoltak ezekre az előfeltevéseimre. A sci-fi például reneszánszát éli, és ami talán meglepő, nem csupán a férfiak körében.

Ahogyan én érzékelem, a történelmi regény is.
Pláne! Pedig annak a megírása nagyon munkás dolog, sokszor évekig tartó kutatás előzi meg. Ehhez képest a pályázatra számos ilyen ötlet érkezett, a tíz nyertesből kettő is történelmi téma megírására vállalkozott. Egyikőjük központi alakja a pozsonyi hős, Búvár Kund, a másik pedig Jókai Mór személyét árnyalná egy fiktív hangulatregényben.

Vagyis az sem igaz feltétlenül, hogy a mostani fiatalokat kizárólag a celebek meg a tiktokerek érdeklik.
Semmiképpen. Ha vesszük a fáradságot, hogy tényleg megszólítsuk őket, kiderül, vannak köztük sokan, akiknek ugyanolyan igényesek az ambícióik, ugyanúgy képesek az elmélyült figyelemre, és ugyanúgy megvan bennük az alázat az iránt, hogy valami egészet alkossanak, mint a korábbi nemzedékek kiemelkedő tagjaiban.

Lehet, hogy akkor velünk is baj van? Nem hozzájuk beszélünk, hanem el a fejük fölött?
Igen, nem árt néha magunkba is néznünk. Könnyen lehet, hogy a mi viselkedésünk sem elég példamutató, és a mi hívásaink sem elég méltóságot adók vagy ígéretesek ahhoz, hogy figyeljenek ránk. És talán az előítéleteink miatt túl könnyűre is szabjuk az igényeinket velük kapcsolatban. Mert abból indulunk ki, hogy ez egy a miénkhez képest komolytalanabb nemzedék. Pedig, ahogyan a fentiekből is látszik, alapjában nem az. Bizonyos tekintetben talán komolyabb is, mint a miénk, amely finoman szólva is „bölényesebben” ment neki a világnak. A lényeges felismerésében, a vágyainkban-terveinkben biztosan nincs különbség.

Mik lennének ezek a vágyak?
Az első és legfontosabb a közösséghez tartozni akarás. Itthon is elvégzett kutatásokból tudjuk, hogy a mai huszonévesek két dologra költenek a leginkább: a fesztiválokra és hogy az otthonukon kívül a barátaikkal egyenek. Nem szükség­szerűen drága ételeket, a hangsúly az együttléten van. Ebben tényleg nagyot fordult a világ, hiszen az én időmben még az volt a szokás, hogy otthonra hívtuk a barátokat, ott volt a zsúr, a baráti beszélgetések és a bulik is. Nyilván azért, mert pénzünk sem volt, meg menni sem nagyon tudtuk volna hova. A maiak viszont a közösségüket keresve egyfolytában mozgásban vannak.

Miért nem akarnak soha megállni?
Hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy ez a nemzedék már élt a 2008-as gazdasági válság idején, vagyis látta, hogyan mennek tönkre egyik napról a másikra életek, mibe kerül egy lakás megszerzése, milyen a hitelcsapda. Arról nem is beszélve, hogy a felük a statisztikák szerint csonka családban nő fel. 

 Ezt üzenik nekik a reklámok, a közösségi média számukra fontos véleményformálói és a trendi önsegítő könyvek is: kizárólag az lesz százszázalékosan a tied, amit átélsz. Mert nem biztos, hogy az apád-anyád örökre veled marad, hogy az otthonod állandó, hogy nem jön-e egy újabb világjárvány, és a többi. De amit ma megeszel-megiszol jóbarátok között, azt soha senki nem veheti el tőled.

Miközben ott van nekik a klímaszorongás, a mesterséges intelligencia körüli bizonytalanságok és az egyre sötétülő jövőkép is; talán mégsem olyan véletlen, hogy a sci-fi kezd újra divatba jönni.
Pontosan. És az is szépen nyomon követhető, hogyan változik ennek az iránya. A filmben és az irodalomban az utóbbi év­tizedben erőre kaptak a világvége-forgatókönyveket vizionáló disztópiák, ezekben nyoma sincs a jövő iránti lelkes kíváncsiságnak, az emberközpontúsággal kevert technológiai derűnek.

Igen, ha belegondolok, a Vissza a jövőbe trilógia valamelyik részében még az önbefűző sportcipő volt a nagy sztori, amiről álmodoztunk.
És ami aztán, ha nem terjedt is el széles körben, megvalósult. Lassan meg már nem is arról a cipőről beszélünk, ami egy gombnyomásra befűzi önmagát, hanem arról, amelyik helyettem jár, talán még beszél is. Néha Erich Kästner Május 35 című, magyarul 1934-ben megjelent regényének járdán guruló fekete lova jut eszembe, amikor a reptereken a mozgólépcsőn állva „rohanok” végig a terminálon. De az újdonság szenzációörömének helyére mára bekúszott az aggodalom: mi van, ha egyszer ez a mesterséges intelligencia irányította guruló járda önállósítja magát, és ki tudja, mit tesz velem? Ez pedig még inkább elbizonytalaníthatja az amúgy is szelíden kiváró mai tizen- és huszon­éveseket.

Tehetünk még valamit, ha már értük nem is, legalább az utánuk jövőkért?
Tenni nemcsak lehet, kell is. Hogy a fiatal felnőttek többsége a házon kívüli evésre költi a legtöbb pénzét, a közösség- és élménykeresés mellett azért is van, mert mi, a szüleik kevés társas rítust vezettünk be az életükbe. Sok családban hiányoznak a közös étkezések, mert valaki mondjuk külön­órán van, valaki – és nem biztos, hogy a gyerek – folyton a telefonján lóg, hétvégén meg inkább elmegyünk valahová, mint hogy hazaérkeznénk, például közösen főznénk, vendégeket hívnánk. Pedig már a 2010-es évek közepén felmérték a Cornell Universityn, hogy ha egy család csak heti háromszor összeül közös ebédre, vacsorára úgy, hogy nincs a közvetlen közelükben bekapcsolva semmi, vagyis nem szól a háttérben egy médium sem, és apa-anya is leteszi arra az időre a másik szobában a mobilját, jelentősen csökken a gyerekek körében tapasztalható étkezési zavarok aránya. És, különös módon, e szempontból mindegy, hogy az elfogyasztott étel zsíros kenyér gumicukorral vagy szuper egészséges saláta.

De ehhez az is kell, hogy ne csak a nők robotoljanak, sokszor munka után, a konyhában.
Igen. De azért attól is óva intenék mindenkit, hogy dekára megmérjék, melyik szülő mennyit tesz bele a közös életbe – 

A lényeg, hogy soha ne billenjen el teljesen az egyensúly: egy jól működő családban mindenkinek megvan a feladata, amihez a segítségkérés joga is társul. Éppen úgy, ahogyan egy munkahelyen sem egyforma minden egyes dolgozó munkaköre, de minden egyes dolgozó munkájára szükség van a sikerhez.

Visszatérve a mobilra: miért kell a másik szobában lerakni?
Mert ugyancsak kutatások bizonyítják, hogy 

A jelenléte ugyanis folyton arra a párhuzamos világra emlékeztet minket, amelyben, legalábbis azt hisszük, éppen történik valami – amiből pont kimaradunk. A néma üzemmód még rosszabb: a fel-felvillanó képernyő nagyjából negyvenszázalékos fókuszvesztéshez vezet.

Vagyis nem ördögtől való a tanév elején bevezetett iskolai okoseszköz-tilalom? Amire egyébként Európa-szerte akadnak még bőven példák.
Egyáltalán nem. De fontos hozzátenni, hogy az egésznek csak akkor van igazán hatása, hogy ha a tanóra, amelyen így teljes valójukban jelen vannak a diákok, tényleg jó.

Ehhez milyen pedagógusok kellenek ma?
Huszonöt éve tanítok egyetemeken, és bár a módszerek igen, az alap nem változott. Amikor az kérdezzük a hallgatóktól, mit tartanak igazán vonzónak egy tanárban, az elsők között szinte mindig a tartást és a szellemi-intellektuális nagyságot, a példakép mivoltot említik. És hogy legyen elvárása. Tévhit, hogy a mai fiatalok nem szeretik a szigorúságot. Nyilván nem önmagában vagy öncélúan, de igényük van a rendre, az erőfeszítés próbájára és az igazságos, nem személyeskedő kritikára. Nem kell babusgatnunk őket, mert nem szorulnak rá. Az egyetemeknek pedig nem menedéknek kell lenniük, hanem bátor, vitaképes, a jövő kihívásaitól nem megrettenő, felelős felnőtteket nevelő szellemi-kulturális műhelyeknek.

***

Nyitókép: Mandiner/Ficsor Márton