Az élethez nincs próbaidő! – Aczél Petra a Mandinernek

Úgy emlékszem, húszévesen teljesen önálló voltam, a most nagyjából ennyi idős lányaim viszont mintha kissé vonakodva kezdenék az életet. Generációs tünet, vagy én rontottam el valamit?
Mindkettő igaz. Nyilván az egyéni tulajdonságok mellett sok minden függ a családi-társadalmi háttértől, de az általánosan elmondható, hogy a mostani huszonévesekben van valami átható kívülállóság-érzés. Mintha egyre csak készülnének arra, hogy végre belevágjanak az életbe, és mintha mégse érnének oda. Pedig az életet nem lehet előre begyakorolni, vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy az élethez nincs próbaidő; ahogy egy Bereményi-szövegben áll: „az életbe belevágni kell”. Minden egyes perc a létezésünk terepe, ennek az át- és megélése nekik talán egy fokkal nehezebben megy.

Miért?
Az egyik nyilvánvaló ok, hogy merő jóindulatból túlóvtuk őket. Sonia Livingstone erre a hálószobagyerekek kifejezést használja, arra utalva, hogy a szülő majdhogynem a háló­szobában, maga mellett tartja a gyereket szinte a felnőttkoráig, és inkább minden földi jóval – beleértve a technológiát, médiát – ellátja, hogy megóvja a saját tapasztalás kudarcaitól. Ebből alakulhat ki aztán, hogy mivel, éppen miattunk, nem tanul meg fokozatosan felelősséget vállalni magáért, a döntéseiért, a felnőttlétbe való indulása is erősen visszafogott lesz.

Nem lehet, hogy mi, akik az évezred elején lettünk szülők, éppen a homlokegyenest eltérő korábbi nevelési elvekből adódó „ridegtartásunkat” próbáltuk meg mindezzel ellensúlyozni?
Részben igen. De a mostani fiatal felnőtt nemzedék általános bizonytalanságában, határozatlanságában a posztszocialista országok sajátos sorsa is benne van.