A megalázott dédszüleim, nagyszüleim képétől nehéz elvonatkoztatnom

„Látom sokan nem értik, mi a bajom a mai progresszióval, sokszínűségi irányelvekkel, erőltetett társadalmi mérnökösködéssel...Semmi köze a napi politikához – de nagyon is sok köze van ahhoz, mit élt át a családom, mind a két ágon, hogyan alázták meg, döngölték a földbe őket az akkori »progresszió« nevében, az ötvenes, hatvanas években. A párhuzamok kiáltóak: kvóták, társadalmi csoportok démonizálása (akkor a kulák, a régi vezető osztályok – ma úgy általában mindenki, aki nem ismeri fel az egyetlen és üdvözítő progresszív utat, de különösen a középkorú fehér férfiak).

Persze lehet, hogy megértőbb lennék, ha a kvótázás mondjuk a nemzeti kisebbségekre is vonatkozna – például hogy ne legyen 95% többségi nemzetiségű rendőr vagy tűzoltó túlnyomóan magyarok lakta településeken egyes szomszédos országokban, de ugye a nemzeti kisebbségek fel sem tűnnek a progresszió radarán, ld. az EU FRA ügynöksége »remekbe szabott« jelentéseit pl.)

Szóval a megalázott dédszüleim, nagyszüleim képétől nehéz elvonatkoztatnom, amikor azt nézem, mi folyt az utóbbi évtizedekben ezen a téren Nyugaton. Attól, amikor az egyik nagyapámat megfenyegették, hogy a fia nem tanulhat tovább, ha nem adja be a TSZ-be a földjeit, másik ágon a dédapámnak hetente kellett jelentenie egy kommunista kommisszárnak, mit tett azon a héten, aki az asztalra feltett lábbal pocskondiázta az öreget.

Hogy nem tartottunk itt Nyugaton? Persze, ez nem a kommunista diktatúra, de az irány ez volt. A kötelező diverzitás, multikulti, a kötelező befogadás (és aki nem így gondolja az kirekesztő – listázva, mint egy magyar kötetben). Jól sikerült  a nagy befogadási lendület – látszik ez Nyugat Európában...Hál istennek talán vége lesz, buknak a proglib vezetők (tegnap Kanada), szorul vissza a DEI, de a nyugati sajtóban, egyetemeken, médiában továbbra is többségi súlya van az »egyetlen haladó gondolatnak«, az új világmegváltásnak.  

Egyszer majd megírom a családunk sok történetét  az akkori progresszióról, nem kevés van, és a tragédia az, hogy a legtöbbet csak most hallom, nem tudom mennyi veszett el nagyszüleim halálával. (...)”

Nyitókép: FREDERICK FLORIN / AFP