De mit tehet egy beteg elméjű uralkodó, ha a gyártás és begyűjtés a pórnép és a megvetett hordák által veszélyeztetett folyamat? Mit tehet a császár, mely tudja, hogy ha napvilágra kerül, milyen módon szakadt meg az Atreides-ház vérvonala, akkor maga sem számíthat szebb jövőre?
Mit tehet a titokban évszázadok óta a megfelelő szálakat rángató háttérhatalom, mely mindenhol ott van, mindenhol ármány és intrika formájában irányítva a házak működését?
De legfőképpen mit tesz egy megváltónak bélyegzett fiatalember, akinek egyre jobban kinyílik a szeme, ezért látja, mi veszi körül, új népét pedig szeretné győzelemre vinni?
„Hogy őszinte legyek, utálom a párbeszédeket. A párbeszédek a színházba és a tévébe valók. Nem egy jó szöveg miatt emlékszem a filmekre, hanem az erős képi világuk miatt. Egyáltalán nem vonzanak a párbeszédek. A színtiszta kép és hang jelenti a mozizás erejét, de ez egyáltalán nem jön át a mai kor filmtermését nézve. A filmeket megrontotta a televíziózás” – Denis Villeneuve.
Fura ezt mondjuk pont az Oppenheimert követő évben olvasni, ahol részben a párbeszédek és a karakterek lopták el a showt, de ha emlékezni fogunk a Dűne: Második részre, akkor valóban nem a dialógusok miatt emlékszünk majd rá. Nem azért, mert rosszak, hanem mert nem ezek jelentik a mozifilm legfajsúlyosabb összetevőjét.
Sokkal erősebb a vizualitás és a hangzás, de leginkább a hangulat. Egyfajta mámorba taszítva viszi a nézőt előre a cselekményben, rázúdítva rövidebb és hosszabb jeleneteket, amik akár szavak nélkül is tökéletesen mesélnek el egy régóta megírt történetet, amelynek már David Lynch is megpróbált vizualitást teremteni.
A Dűne: Második rész lényegében egy feltámadás-történet, még így húsvét előtt, melyben Zendaya Mária Magdolnaként védelmezi a messiást, vagy a hamis prófétát, aki a fanatikusok és aszaszinok élére állva indít vallási és hatalmi háborút. És hogy ez jó-e nekünk? Az biztos hogy Denis Villeneuve vizionárius, alkotása pedig generációknak lehet hivatkozási alap, de legalábbis sokak szemében legenda. Kezdve a fremenek szentélyétől, a homokférgek meglovaglásától és a háborúba indulásától egészen a Harkonnenek világának és a Bene Gesserit módszereinek bemutatásáig.
„A Harkonnenek külön figyelmet érdemelnek világuk és életük monokróm látványvilágával, amivel kapcsolatban, ha mindent mindenbe belelátó, hagyományos filmesztéta lennék, akár valami negatív üzenetet is beleláthatnék a kontrasztba, ami a színes fremen hordákkal szemben állítható, de inkább megmaradok a szórakoztatás és élmény szintjén. Ott viszont a Harkonnen-banda a Hellraiser cenobitáival és a Dark City idegenjeivel egyenértékű.”
Stellan Skarsgård továbbra is fantasztikus a báró szerepében, ahogy Javier Bardem is kitesz magáért, de Josh Brolinnak és Austin Butlernek sincs oka szégyenkezésre. A legendás Christopher Walken sajnos kevés játékidőt kap, ahogy a Florence Pugh és Anya Taylor-Joy páros, de öröm látni őket a vásznon. Az a helyzet, hogy bár Rebecca Ferguson nagyszerűen alakítja Paul édesanyját, de nekem ő a csúcs Kalapos Rose-ként volt az Álom doktorban, mintha csak arra a szerepre született volna. És bár végre Timothée Chalamet is kezd kibontakozni, nekem még mindig ő a show leggyengébb pontja, aki nagyjából hozza, amit kell, de semmi igazán különlegeset nem mutat, így fura sokszor a Leonardo DiCaprio-hasonlatokat olvasni. Azért hol van Timothée ahhoz képest, ahogy Leonardo már a bemutatkozásakor lejátszotta Robert De Nirót, az Ez a fiúk sorsában?
