Denis Villeneuve opusza némi csúszást követően folytatódik, hogy sztárparádé mellett robbanjon az idei esztendő egyik legnagyobb blockbustere. Ez mozi!
Böjtös Gábor írása
A dűnék felett mint a szitakötők, úgy rajzanak ki az ornithopterek, mik halálos szállítmányukkal a fremenekre vadásznak. Mert a fűszernél nagyobb kincs nem nagyon van, maximum a császári trón, melyért akár a Bene Gesserit és akár a nagy házak is bármikor képesek háborút indítani, más családokat vagy népeket kiirtani.
Szóval a repülő szerkezetek kirajzanak, amit elkerülhetetlen összecsapás követ, és
miközben egy énekhang a koponyánk legmélyéig hatol, a fúvósok pedig a bőrünk alá vágnak azzal a semmivel sem összetéveszthető hanggal, ahogy Hans Zimmer vezényletére ők is hadat indítanak érzékszerveink ellen, érezzük, még látnoki képességek nélkül is, hogy ez mozi. A szó szoros és nemes értelmében.
Nem a művészfilmes fajta, de nem is az állatias szintre csupaszított popcorn mainstream, amely Jason Stathemet hívja tetemre, hogy méhészkedjen. Hanem igazi hangulatbomba, amely képekkel és szavakkal operálva is képes lélekhez szóló pillanatokkal előrukkolni, mialatt
lényegében egy grandiózus mesét nézünk, ami egészen 1965-ig nyúl vissza, mikor Frank Herbert előrukkolt a Dűnével,
mely nemcsak filmeseknek és képregényeseknek, sőt társas- és videójátékos fejlesztőknek szolgált kiváló táptalajul, de leszármazottja megélhetésére is remekül megfelel, ezzel egy legendát küldve a vérpadra. De maradjunk inkább a filmes vonalon, azon belül is a kanadai Denis Villeneuve-nél, aki már a második résszel, egy nagyszabású vízióval halad az elkerülhetetlen katarzis felé.
Bár az Atreides-ház szinte teljesen ki lett irtva, el lett törölve az Arrakison, ahol a Harkonnen-ház a császári sereggel összeölelkezve alacsonyodott le a legmegvetendőbb orgyilkosok szintjére, azért páran túlélték az első epizód mészárlását. Paul Atreides és édesanyja a bennszülött fremenek között elvegyülve találta meg a helyét.
Előbbi az előre megjövendölt megváltó szerepét tagadva, utóbbi egy hasonlóan fontos pozíció felé haladva. Ám a Harkonnenek visszatérnek, ráadásul immáron mindent maguknak akarnak. Persze leginkább a fűszert, ami a legnagyobb érték ebben a világban, és ami a fremenek földjén található, ezért a konfliktus jóformán elkerülhetetlen.
De mit tehet egy beteg elméjű uralkodó, ha a gyártás és begyűjtés a pórnép és a megvetett hordák által veszélyeztetett folyamat? Mit tehet a császár, mely tudja, hogy ha napvilágra kerül, milyen módon szakadt meg az Atreides-ház vérvonala, akkor maga sem számíthat szebb jövőre?
Mit tehet a titokban évszázadok óta a megfelelő szálakat rángató háttérhatalom, mely mindenhol ott van, mindenhol ármány és intrika formájában irányítva a házak működését?
De legfőképpen mit tesz egy megváltónak bélyegzett fiatalember, akinek egyre jobban kinyílik a szeme, ezért látja, mi veszi körül, új népét pedig szeretné győzelemre vinni?
„Hogy őszinte legyek, utálom a párbeszédeket. A párbeszédek a színházba és a tévébe valók. Nem egy jó szöveg miatt emlékszem a filmekre, hanem az erős képi világuk miatt. Egyáltalán nem vonzanak a párbeszédek. A színtiszta kép és hang jelenti a mozizás erejét, de ez egyáltalán nem jön át a mai kor filmtermését nézve. A filmeket megrontotta a televíziózás” – Denis Villeneuve.
Fura ezt mondjuk pont az Oppenheimert követő évben olvasni, ahol részben a párbeszédek és a karakterek lopták el a showt, de ha emlékezni fogunk a Dűne: Második részre, akkor valóban nem a dialógusok miatt emlékszünk majd rá. Nem azért, mert rosszak, hanem mert nem ezek jelentik a mozifilm legfajsúlyosabb összetevőjét.
Sokkal erősebb a vizualitás és a hangzás, de leginkább a hangulat. Egyfajta mámorba taszítva viszi a nézőt előre a cselekményben, rázúdítva rövidebb és hosszabb jeleneteket, amik akár szavak nélkül is tökéletesen mesélnek el egy régóta megírt történetet, amelynek már David Lynch is megpróbált vizualitást teremteni.
A Dűne: Második rész lényegében egy feltámadás-történet, még így húsvét előtt, melyben Zendaya Mária Magdolnaként védelmezi a messiást, vagy a hamis prófétát, aki a fanatikusok és aszaszinok élére állva indít vallási és hatalmi háborút. És hogy ez jó-e nekünk? Az biztos hogy Denis Villeneuve vizionárius, alkotása pedig generációknak lehet hivatkozási alap, de legalábbis sokak szemében legenda. Kezdve a fremenek szentélyétől, a homokférgek meglovaglásától és a háborúba indulásától egészen a Harkonnenek világának és a Bene Gesserit módszereinek bemutatásáig.
„A Harkonnenek külön figyelmet érdemelnek világuk és életük monokróm látványvilágával, amivel kapcsolatban, ha mindent mindenbe belelátó, hagyományos filmesztéta lennék, akár valami negatív üzenetet is beleláthatnék a kontrasztba, ami a színes fremen hordákkal szemben állítható, de inkább megmaradok a szórakoztatás és élmény szintjén. Ott viszont a Harkonnen-banda a Hellraiser cenobitáival és a Dark City idegenjeivel egyenértékű.”
Stellan Skarsgård továbbra is fantasztikus a báró szerepében, ahogy Javier Bardem is kitesz magáért, de Josh Brolinnak és Austin Butlernek sincs oka szégyenkezésre. A legendás Christopher Walken sajnos kevés játékidőt kap, ahogy a Florence Pugh és Anya Taylor-Joy páros, de öröm látni őket a vásznon. Az a helyzet, hogy bár Rebecca Ferguson nagyszerűen alakítja Paul édesanyját, de nekem ő a csúcs Kalapos Rose-ként volt az Álom doktorban, mintha csak arra a szerepre született volna. És bár végre Timothée Chalamet is kezd kibontakozni, nekem még mindig ő a show leggyengébb pontja, aki nagyjából hozza, amit kell, de semmi igazán különlegeset nem mutat, így fura sokszor a Leonardo DiCaprio-hasonlatokat olvasni. Azért hol van Timothée ahhoz képest, ahogy Leonardo már a bemutatkozásakor lejátszotta Robert De Nirót, az Ez a fiúk sorsában?
Mindettől függetlenül a Dűne: Második rész egy fantasztikus sci-fi, tele érzelmekkel és kétséggel, miközben mindenki keresi a helyét és a neki írt utat, melyen pont ezzel az epizóddal indulnak el ténylegesen, hogy aztán majd a végkifejlet is elérkezzen egyszer. Ha nem is mindenkinek és minden szempontból méltó feldolgozása ez egy legendás történetnek, de sokan imádni fogják, pláne abban az országban, ahol a nyolcvanas és a kilencvenes években, a Kozmosz fantasztikus könyvek és a Valhalla Páholy jóvoltából a Star Trek, a Star Wars, Asimov, továbbá a különlegességek kedvelőit is figyelemben tartva a Shadowrun mellett pont a Dűne volt az, mely rengeteg akkori fiatal elméjébe beleégett. Az intrikák, a fűszer és a háború világa pedig soha nem élt még ennyire, legalábbis a nagyvásznon, avagy mindenkinek fel kell kötnie a gatyáját, aki idén még igazi blockbusterrel szeretne bejutni a legjobbak közé. Persze nem lehetetlen, de komoly feladat.
Mert
a Dűne: Második rész kiváló feldolgozás, Hans Zimmer szokás szerint emlékezetes zenéjével, igazi sztárparádéval, valamint olyan hangulattal, hogy a masszív és retinánkba égő képeket néha vágni lehet, annyira erőteljesek és meghatározóak.
A film Magyarországon február 29-től érhető el a hazai mozikban.
Nyitókép: YouTube
A nyomozástaktikai szempontokat politikai szempontok nem írhatják felül – közölte a Legfőbb Ügyészség annak kapcsán, hogy Magyar Péter ultimátumot intézett hozzájuk az aranykonvoj ügyében.
Tesztelje tudását Budapest egyik ikonikus épületéről!
Margaret Atwood olyan univerzumot teremtett A szolgálólány meséjében, amely minden kegyetlensége ellenére magába szippantja a nézőt. Most Testamentumok címmel itt a folytatás egy nem kevésbé nyomasztó világgal.
A tiltás, a szabad döntés megakadályozása nem szolgálja a közjót.
Harmadfokú hőségriasztást rendelt el a tisztifőorvos szombattól.
