Hogy a Wicked nagyszerű musical? De hát ennek a 60 éves filmklasszikusnak a nyomába sem ér!

Nyitókép: Getty Images, My Fair Lady

Nincs egy hónapja, hogy az Óz-legendából kinőtt Wicked filmfeldolgozása moziba került, aminél meg is kaptam a magamét, mikor elmarasztaltam, közben pedig megtudtam, hogy „bárki, aki szereti a Broadway világát énekelte már a Wicked valamelyik dalát telitorokból a nappali közepén”. Hiszen ha egyvalaki így tett, akkor egyértelműen mindenki hasonlóképpen élte meg ezt a „csodát”.

A My Fair Lady egyébként még úgy is fennmaradt és a mai napig idézhető, dallamait ma is rengetegen ismerik fel, hogy egy olyan korszakban született, mely számos emlékezetes és minőségi musicalt vezetett át vagy teremtett egyből a filmvászonra. Az meg némiképpen árnyalja a képet, hogy a Wicked pár hét után is könnyedén felejthető, pedig konkurenciája nagyjából csak a Joker: Kétszemélyes téboly képében akadt.

My Fair Lady helyett Two Lovely Ladies

A női főszerep eléggé feladta a leckét az alkotóknak. Eliza Doolittle, az egyszerű virágoslány karakterét ugyanis eredetileg Julie Andrews (Mary Poppins, A muzsika hangja) alakította volna, ahogy a színpadon, ám végül több szempont alapján kiesett a képből, hogy helyét a karakteres Audrey Hepburn vegye át, aki a Római vakáció és más nagy sikerű filmek esetében már bizonyított.

Így került végül a kor dalos pacsirtája, Marni Nixon a képbe, aki lényegében elénekelte Audrey Hepburn helyett/után Doolittle dalait, megosztva a színésznővel a szerepet. Az indok az volt, hogy Hepburn hangja nem elég erős, túl mély, nem megfelelő a dalokhoz – a YouTube-on még fellelhető egyéb verziók alapján ebben egyébként van némi igazság. Mert bár Audrey hangja is szép, Marni kimondottan csicsergősen, egy-egy esetben csodás tartományban, még kellemesebb formában hozza énekét.

Pedig valahol jogos volt a felháborodás, hiszen nem erre volt szerződve, ráadásul később az Oscartól is elesett, amit nem mellesleg a kategóriában pont Julie Andrews vehetett át a Mary Poppinsért – korábbi színpadi partnere, Sir Rex Harrison azonban mentette a menthetőt, mikor a saját díját átvéve azt „két szép hölgyének”, Audrey Hepburnnek és Julie Andrewsnak ajánlotta, akik mindketten vele együtt játszották Eliza Doolittle-t. És a végeredmény? Hepburn kijelentette, hogy csak akkor játszik musicalban, ha az énekhangja is megmarad.

Egy kedves és emlékezetes musical az örökkévalóságnak

Ahogy már említettem, a történetet szerintem mindenki ismeri. A virágárus-lány véletlenül találkozik Henry Higgins professzorral (Sir Rex Harrison), aki másik angol úriember barátjával belemegy egy fogadásba, aminek tétje az, hogy Eliza megtanuljon szépen és illedelmesen, úrinő módjára beszélni és viselkedni. Ebből származik minden humoros vagy kedves jelenet, minden kalamajka és minden ellentét, ami egy majdnem 3 órás mesterműben kerekedik ki.

Eliza, Higgins professzor, Pickering ezredes, a házvezetőnő Mrs. Pearce, vagy akár Eliza apja, a léhűtő és a talált pénzről elképesztő monológot előadó Doolittle a párbeszédek és a dalok által egyaránt közel kerül a néző szívéhez. Ráadásul a szinkron is kifejezetten élvezetes (noha az angol tájszólás problematikájának súlyát csak az eredeti hangsáv adja vissza), a főszereplők magyar hangja is nagyon szerethető.

A My Fair Lady egy kedves és kellemes humorral megáldott film. A nem evilági szépségű Audrey Hepburn csodálatosan alakítja a főszereplőt, ahogy Sir Rex Harrison is a professzort. Ebben nincs semmi túlzás. Ráadásul olyan őszintén régen nevetgéltem, mint az újranézés során. Amennyiben valaki ilyesmire vágyna, tökéletes szórakozás, kiváló zenével és rendezői megoldásokkal, miközben a szintén nemrég születésnapos V. Henrikhez hasonlóan itt is összeér a színpad és a vászon, avagy a stúdiódíszleteknek hála olyan érzésünk támad, mintha csak színházban lennénk.