A humor olyan, mint a láb – nem mindenki rendelkezik vele (VIDEÓ)

Vannak olyan filmek, amelyekből igen könnyű idézni. Persze mindenkinél más az ingerküszöb, így valaki például kizárólag a Ford Fairlane-ből és Az utolsó cserkészből, legrosszabb esetben az interneten keringő „szinkronparódiákból” képes idézni, pedig akadnak ízlésesebb és igényesebb emlékezetes mondatok is. És persze káromkodásból is akad olyan ízes vagy vicces, amit érdemes recitálni („Rambó? Az egy buzi!”), de számomra például viccesebb egy jól időzített „Fussatok, bolondok!” vagy „Itt úgyse jössz át!”, mint egy tényleg prosztó stílusban előadott káromkodás-cunami. A most 50 éves Gyalog galopp pedig utóbbiból szerencsére egyáltalán nem tartalmaz.

Aki például soha nem hallotta még baráti társaságban, hogy „dobjátok a padlóla, le”, vagy az „én vagyok Brian és a nejem is", esetleg „Fikusz Kukisz", az esélyesen rossz baráti körben szocializálódott – és ezen sorokat és azok „ítéletét” természetesen pont annyira érdemes komolyan venni, mint a Monty Python nevű társulat bármely produkcióját, a hülye járások minisztériumát, vagy éppen az élet értelméről tett kinyilatkozást illeti. De mi is az a Monty Python?  

A Monty Pythonról

A Monty Python (vagy The Pythons) 1969-ben alakult, méghozzá öt brit író-színész (Graham Chapman, John Cleese, Eric Idle, Terry Jones, Michael Palin) és egy amerikai animátor (Terry Gilliam) által. Mielőtt összefogtak volna, külön-külön különböző műsorokon tevékenykedtek, majd a 45 részes, egyenként félórás Monty Python Repülő Cirkusza (Monty Python's Flying Circus) hozta el számukra a világhírnevet. A széria 1969. október 5-én indult, később pedig a népszerűség hatására kilépett a TV meglehetősen korlátolt keretei közül.

Hatásuk az újító szellem és stílus miatt kimondottan jelentős, ami miatt nem ritka a Beatles párhuzam sem (sőt, maga George Harrison is állított olyat, hogy Chapmanék a zenekar szellemiségét vitték tovább), hiszen a zenészek a rockzenére gyakorolt hatással szintén megváltoztatták a showbiznisz világát. A televíziós komédia hagyományainak elvetésén felül általánossá vált a formai kísérletezgetés, hosszabb távon pedig olyan világsikerű műsorok köszönhették sikerüket ennek az emlékezetes csapatnak, mint a Saturday Night Live, a South Park vagy éppen A Simpson család.

Gyalog galopp

Talán cseppet sem túlzok, ha azt mondom, hogy a Monty Python Repülő Cirkusza és a Waczak szálló (számomra nem titkoltan Cleese a csúcs) mellett talán az 1975-ös Gyalog galopp a társulat főműve, amihez még a Brian élete érhet fel. A fikciós középkori történet az Artúr-mondakört veszi alapul, melyben Artúr király (Graham Chapman) apródja kíséretében indul útnak, hogy lovagokat gyűjtsön Camelotba, ezzel a kerek asztal lovagjainak legendáját megteremtve. Útközben azonban Isten megjelenik a király előtt, a Mindenható pedig egy kegytárgy, a Szent Grál felkutatásával bízza meg az uralkodót.

Márpedig sem a lovagok, „akik azt mondják, hogy Ni!”, sem a vérnyúl, sem a Fekete Lovag nem egyszerű eset, hogy a pimasz franciákról vagy a kívánós, elzártan élő nővérek csábításáról ne is beszéljünk. Végül pedig, bár azt gondolhatnánk, hogy az utolsó próbatételeket is teljesítő, életben maradt lovagok a végső csatában és ostromban győzedelmeskedve elnyerik végső jutalmukat… nos, nagyot tévedünk.

Fárasztó és erőltetett vagy éppen a humor csúcsa

És persze, ezek csak a végletek, de sokan azokban gondolkozva képesek egyből leírni vagy az egekig magasztalni valamit. Valóban, a Monty Python humora igazi angol humor, ráadásul abból is egy egyedi, kissé elvont stílust képvisel, de emellett is túlzásnak érzem az olyan kijelentéseket, miszerint a Gyalog galopp egyáltalán nem vicces. Sőt! Én a mai napig kimondottan annak érzem, még ha időnként valóban akadnak nagyon fájdalmas poénok.

Ezzel együtt Chapman, Cleese, Idle, Jones és Palin ugyanúgy megtett mindent ezért a produkcióért, mint Gilliam, sőt nemcsak a Led Zeppelin és a Genesis szállt be a büdzsébe, de a Pink Floyd is annyira rajongott a társulat munkásságáért, hogy a The Dark Side of the Moon album bevételét is a film elkészítésére fordították. De hiába minden támogatás, a költségvetés így is olyan alacsony maradt, hogy a rádióműsorokból is ismert kókuszdióhéj-galoppozásra már csak azért is szükség volt, mert a produkció egyszerűen nem engedhetett meg magának valódi lovakat.

A forgatásról egyébként sok jópofa tény fennmaradt, így például az, hogy a boszorkányos jelenetnél Eric Idle nem instrukció hatására, tervezetten harapott rá a kaszájára, hanem hogy így rejtse el röhögését, vagy éppen az, hogy a gyilkos nyúl kölcsönbe kapott állat volt, a vörös művért pedig egyszerűen nem tudták eltüntetni róla, ami kellemetlen szituációt okozott a tulajdonossal. Mindettől függetlenül persze a film a lényeg, és a humora, ami egészen egyedi, és amely a mai napig számos idézhető szöveget biztosít a filmkedvelőknek. No és persze olyan karaktereket, mint a Fekete Lovag. Akinek sem lába, sem humora, ezzel bizonyítva a kezdő állítást. 

De akkor vajon a boszorkány valóban fennmarad a víz felszínén?  

Nyitókép: Intercom, Pannónia Film