Csurka István megőrizte tisztaságát – és mégis „ügynökként”, a diktatúra kulcsfigurájaként állították be

„Nincs más választásom” – fogalmazott Csurka István 1993-ban megjelent, Átvilágítás című esszéjében, amelyben elsőként ismerte be a nyilvánosság előtt, hogy 1956 után az állambiztonság együttműködésre kényszerítette. A huszonhárom éves, végzős, dramaturgia szakos hallgatót 1957-ben hálózta be a politikai rendőrség a kistarcsai internálótáborból való szabadulása fejében.

A forradalom kirobbanása előtt a Színművészeti Főiskolán hallgatói gyűlést tartottak, amelynek célja az intézmény sztálinista vezetőinek számonkérése volt. Egyedül Csurka István vállalta nyíltan a véleményét: „Csurka az ellenforradalom ideje alatt az igazgató elvtársnővel teljesen szembehelyezkedett, és követelte az eltávolítását” – olvashatjuk az internálásáról szóló határozat indoklásában. Október 23-át követően részt vett a forradalom és szabadságharc eseményeiben, megszervezte a főiskolán a nemzet­őrséget, fegyvereket szerzett, és igazolványokat állított ki. 1957. március 4-én tartóztatták le a főiskola kollégiumában, „begyűjtésére” egy egész karhatalmi alakulatot vezényeltek ki. Veréssel, verbális fenyegetéssel próbálták megtörni, végül 1957. április 9-én internálták, a kistarcsai táborba szállították: „nevezett a társadalomra veszélyes, így közbiztonsági őrizetbe való helyezése szükséges”.

1957 augusztusában több alkalommal is kihallgatásra vitték, ahol egyértelművé tették, csak abban az esetben nyerheti vissza a szabadságát, ha vállalja a beszervezést. Csurka beszervezési kísérletével nem annyira az információszerzés volt a politikai rendőrség célja, hanem az, hogy önmagában az együttműködés tényével kompromittálják személyét, így elérve, hogy antikommunista érzelmeit elnyomva ne szálljon újra szembe a diktatúrával. Mint hálózati személy, a Raszkolnyikov fedőnevet választotta magának. Nem véletlenül döntött Dosztojevszkij regényhőse mellett: közvetlenül a „bűn elkövetését”, az aláírást követően – mint a regény hőse – azonnal bűntudatot érzett. 

Csurka már ekkor eldöntötte, hogy senkiről nem fog kompromittáló jelentést tenni. Taktikája lényege az volt, hogy hosszú időre megszakította korábban intenzív közösségi életét. Nem járt társaságba, kerülte az olyan embereket, akiknek a személye érdekes lehetett a hatalom számára, helyette a lóverseny és a kártya töltötte ki a szabadidejét. „Csurka pontosan tudja, hogy neki lóversenyre kell járnia, a legnagyobb irodalmi viták és ütközetek közepette zsokékat szidni, lovakat dicsérni vagy becsmérelni” – írta róla 1978-ban az írótárs és barát Bertha Bulcsu. A tartótisztjével való találkozókon hasznavehetetlennek bizonyult, így 1964-ben kizárták a hálózatból. Munka­dossziéját megsemmisítették, mivel érdektelen információkat tartalmazott. Ennek ellenére a Csurka István és az állambiztonság című képzeletbeli dráma első felvonása végül mindkét félnek eredményesen záródott. Csurka megőrizte tisztaságát, a belső elhárítás pedig politikailag hosszú időre a partvonalon kívülre szorította a drámaírót. 

Csurka neve 1957-től egészen a rendszerváltoztatás idejéig forgalomban volt az állambiztonsági dokumentumokban, annak ellenére, hogy célszemély „csak” az 1980-as évtizedben lett belőle. 1986-ban az amerikai egyesült államokbeli előadó körútja során New Yorkban 1956-ra való utalásával Csurka István elkövette a fő bűnt a hatalom szemében. Az írót Zsoké fedőnéven célszeméllyé nyilvánították, a vele kapcsolatos adatgyűjtés felgyorsult. De ezek a dokumentumok már túlmutatnak a teljes körű megfigyelésen: megkezdődött a leendő politikai ellen­fél feltérképezése.

Az 1990 utáni közbeszédben az „ügynököt” a diktatúra kulcsfigurájaként állították be. Ezzel sikerült a feje tetejére állítani az igazságtétel kérdését. Miközben a diktatúra prominens vezetői és a belső elhárítás egykori irányítói gond nélkül élték tovább nyugdíjas vagy éppen aktív éveiket, az első szabadon választott kormány ellenzéke – élén az SZDSZ-szel – és a média ügynökvadászatba kezdett, jellemzően az egykori népi-nemzeti ellenzékiek oldalán. A cél egyrészt a hatalomra kerülő MDF és köre lejáratása, másrészt pedig az volt, hogy eltereljék a figyelmet a történelmi igazságtétel fontosságáról és arról, hogy a kérdés kapcsán az első szabadon választott Ország­gyűlés két alkalommal is törvényt alkotott, amely lehetővé tette volna a legsúlyosabb bűnöket elkövetők felelősségre vonását. A két törvényszöveget Göncz Árpád köztársasági elnök kérésére az Alkotmánybíróság (elnöke Sólyom László későbbi államfő) mindkét alkalommal megsemmisítette. Így vált a diktatúra fő bűnelkövetőjévé az „ügynök”. Közben zajlott az áldozatok és a tettesek közötti határok felszámolása. „Tudatosan összemossák a rendszer irányítóit és haszonélvezőit azokkal, akik a diktatúra áldozatai, elszenvedői voltak, illetve azokkal, akik a politikai élettől távol, egyszerűen csak élni akartak” – állapította meg Schmidt Mária Széchenyi-díjas történész Egyazon mércével című kötetében. 

Csurka 1993-ban elsőként vállalta beszervezését a nyilvánosság előtt, mire azonnal össztűz zúdult rá. Ezen a helyzeten az sem változtatott, hogy bizonyíthatóan nem adott írásbeli jelentést, és szóban sem nyújtott terhelő információt soha senkiről. Ettől függetlenül számára nem volt megbocsátás, ellentétben másokkal, így például Szabó István rendezővel, aki hosszú időn keresztül gyártotta a terhelő tartalmú jelentéseket.

1957-es beszervezésével Csurkát kompromittálni akarták, így kivonva személyét a hangadók köréből, 1990 után pedig karaktergyilkosságra használták fel a 6-os kartonon szereplő aláírását. Csurka István esztétának nevezte letartóztatóit, kihallgatóit, beszervezőit, mindazokat, akik a diktatúra működtetésében érdekeltek voltak. 

„Hiszen mindig esztéták voltak, köröm­letépő korukban is. Esztéták voltak kihallgatás közben, véresre verés közben vagy véresre verés elrendelése közben, vérbíraként és az akasztófa előtt, amikor az őrség gyűrűjében felolvasták a kegyelmi kérvény elutasítását. Az esztétika örök, különösen a budapesti iskola az. »Tempora mutantur, et nos mutamur in illis.« Szabad, saját fordításban: nem az idők változnak, mi változunk az időkben. Csak az esztéták ugyanazok, legalábbis itt a magyarság átvilágításában.”

A szerző a Terror Háza múzeum vezető történésze

Nyitókép: MTI/Honéczy Barnabás