Shakespeare-től Frankenstein felé, a színházból pedig a mozi világába vezet az út

Nyitókép: DAVID APPLEBY/STILLS/Gamma-Rapho, Getty Images Frankenstein

Mary Shelley 1818-ban írt rémtörténetét már sokan, sokféleképpen értelmezték. Noha az írónő gótikus meséje talán közelebb áll az általa nagyra tartott Shakespeare drámáihoz, mintsem egy normál horror-sztorihoz, a többség mégis utóbbit látta a megoldásnak. A történetet ugyanis a Universaltól és James Whale-től kezdve mindenki lecsupaszította egy egyszerű rémtörténetté,

Akadtak azért a Universal szörnyverzumán kívül is vállalkozó szellemű filmesek, Lucky McKee 2002-es mozija, a Frankenstein játékai, avagy a May például mert szakítani a hagyományokkal, hogy egy művészfilmesebb mederbe terelje a hátborzongató teremtéstörténetet. De mind közül talán az az eredetihez leghűbb adaptáció, amin Francis Ford Coppola (aki inkább az 1992-es Drakula rendezésének állt neki) és Kenneth Branagh összeveszett. És ami a mai napon lett kereken 30 éves.

Frankenstein vagy a teremtménye a szörnyeteg?

A név, amelyre ma már mindenki felkapja a fejét, pedig nem mindig volt így. A genfi, jómódú családba született Victor (Kenneth Branagh) ugyanis apja (Ian Holm) nyomdokaiban haladva és a tudomány útját járva a nagyvárosi életet választja. A férfi fogadott testvérétől (Elizabeth – Helena Bonham-Carter) fájó búcsút véve utazik el, azzal az ígérettel, hogy ha visszatér, egybekelnek, majd az egyetemen folytatja tanulmányait,

Victor ugyanis édesanyja halála okán szeretne túljárni a halál eszén, a sikerért pedig lényegében bármit megtesz. És bár barátja, Henry (Tom Hulce, a Mozart életét bemutató Amadeus című film főszereplőjének alakításában), valamint egyik mentora és professzora, Waldman (John Cleese) óva inti attól, hogy veszélyes úton járjon, a lehetetlen kihívástól megtébolyodott tudós őrült vállalkozásba kezd. Emberi testrészekből tákol össze egy embert, hogy felélessze. Amikor pedig sikerrel jár – mert természetesen sikerrel jár –, egyre inkább kérdésessé válik, hogy ki az igazi szörnyeteg.

Meghalt, mégis él

Nem mondhatni, hogy a Mary Shelley's Frankenstein forgatása problémamentesen zajlott le, elvégre Francis Ford Coppola többször is kifogásolta az alakulóban lévő film minőségét és megoldásait, majd nyilvánosan el is ítélte. Ráadásul nem is olyan egyszerű nagyvászonra álmodni az eredeti regényt, ha valaki ragaszkodni szeretne a fő csapásirányhoz, amely leginkább a teremtés és a halál témakörét érinti,

Ezt pedig többé-kevésbé jól bemutatja az 1994-es mozifilm, amely kosztümös filmként, horror-drámaként és feldolgozásként is egész jól értelmezhető és értékelhető. Zenéje és látványvilága kifejezetten erős, a színpadi világból érkezett Branagh ráadásul kifejezetten nagyszabású panorámát képes teremteni rémtörténete és tanmeséje előadásához. Kár, hogy ami az erőssége, az egyben hátránya is,

Ráadásul nem is ez a legnagyobb probléma, hanem az, hogy a karakterek között nem alakul ki igazi kémia, sőt az még nagyobb, hogy még a jelenetek között sincs semmi kapocs. Az egyik pillanatban megjelenik egy kislány az ajtóban, a másikban mindenki táncol, a harmadikban pedig már egy tragédia zajlik le a szemünk előtt – összekötése azonban egyiknek sincs.

Emiatt olyan érzése van az embernek, hogy random váltogatják egymást a történések, a színészek meg egymástól függetlenül tesznek dolgokat. Persze értjük a cselekményt, egyértelmű a sztori, csak épp nincs jó íve és ritmusa. Ettől kicsit halott. És mégis él.

Azért így is az egyik legjobb adaptáció

A leírtaktól és negatívumoktól függetlenül azonban a végére csak összeáll minden, az utolsó negyedben borzongató mederbe terelve a történet folyamát, sőt a legvégére a katarzis is elérkezik. A Mary Shelley's Frankenstein ugye úgy kezdődik, hogy Victor Frankenstein az Északi-sark és a Jeges-tenger kietlen jégtábláin kezd bele meséjébe, mikor a felfedező Robert Walton kapitány 1794-ben rátalál.

Hogy kiemelkedő film-e Kenneth Branagh feldolgozása? Nem! Egyáltalán nem, pláne nem mai szemmel. Pláne nem az V. Henrik után. De egyfelől egy pont 30 éves klasszikusról beszélünk, másfelől nem véletlenül vált azzá, hanem más elemei miatt, amik kiegyensúlyozzák a problematikus összetevőket. Egy hangulatos, a maga mélyebb, morális és egzisztenciális kérdéseket felvető módján megrázó történet, remek, noha nem életük legjobb alakítását nyújtó színészekkel. Se több, se kevesebb.