Kik azok a VHS gyermekei? – És vajon testvérek a nosztalgia gyermekeivel?

Nyitókép: Russell McPhedran/Fairfax Media, Getty Images, A VHS gyermekei – Böjtös Gábor

Úgy vetettem rá magam a Prae Kiadó kiadványára, mintha csak a Szent Grál lenne. Ami valahol talán érthető, hiszen abba a generációba tartozom, amely még hetente járta a videótékákat az újdonságok miatt, sőt a narrátoros, itthon meg sem jelent kuriózumokat is cserélgette egy zárt baráti körön belül – közben olyan álmokat dédelgetve, hogy milyen nagyszerű lenne egyszer egy olyan magazint készíteni, ami rétegfilmekkel foglalkozik. Mert mertünk nagyot álmodni, amiért ha tettünk, meg is valósult.

Más pedig a nagy rendezőkhöz hasonlóan filmeket szeretett volna készíteni. Mint az a Lichter Péter, aki A VHS gyermekei című könyvet írta.

A VHS gyermekei

A viszonylag vékonyka, 216 oldalas könyv leginkább a kilencvenes évekre összpontosít, felsorolva minden esztendő jelentősebb filmélményeit, részletesen bemutatva közülük azt az egyet, amely valamiért kiemelten fontossá vált a szerző számára. Így a Batman visszatértől a Léon a profin át a Szemtől szembenig jutva olvashatunk mára már réginek számító filmklasszikusokról. Sőt, egy-egy rendezővel, esztétával és filmtörténésszel (pl. Varga Zoltán) is olvashatunk rövidebb, néhány oldalas interjút, amely személyesebb emlékeket is a felszínre hoz.

És ha már A VHS gyermekei a cím és a könyv lényege, bizony a bemutatók és elemzések esetében is a személyes részek a legjobbak. Hiszen talán senkit sem érdekel már egy száraz, ezredik elemzés, amelyből az internet bugyraiban számolatlan mennyiségben találhatunk.

Vagy mikor a családi szekrény mélyén, fekete szatyorba csomagolva ott hevert a Bécsből, a Mariahilfer Strasséról hozott kemény dobozos, műsoros pornó, ami egy új világot nyitott meg a hormonok csatájában egyébként is vesztésre álló tinédzser szemének és ösztöneinek. És ezeket az érzéseket csak a VHS gyermekei ismerhetik.

Nagyobb fegyverek helyett nagyobb emlékek kellenek

Nagyon élveztem a könyv egy-egy fejezetét, visszaemlékezését és interjúját. Azt gondolom, hogy Lichter Péter alapvetően jól ír, jó a stílusa. Időről időre viszont olyan szóvirágok, oda nem illő, erőltetettnek tűnő hasonlatok veszik el az emlékek és élmények élét, hogy az rendre kizökkentett a hangulatból. Főleg, hogy ha már az a központi téma, kevésnek éreztem a VHS jelentőségének méltatását. A nyolcvanas évekből a Király utcai első Mokép-téka bemutatását, ahol az ismertebb klasszikusok mellett ott volt már a magyar feliratos Grizzly és Mario Bava rendezésében a Vámpírok bolygója, ami köztudottan előfutára az Alien, avagy A nyolcadik utas: a Halál bizsergető sci-fi-horror élményének.

Hogy a Ferenciek terénél álló hatalmas InterVideo-kölcsönzőről ne is beszéljünk  ahol a Vissza a jövőbe-filmek mellett Clint Eastwood és Piszkos Harry éppen úgy állandó vendég volt, mint az It's Alive, avagy a kannibál bébik, az Ómen – sőt még olyan obskúrus filmeket is megtalálhattunk, mint a korszak egyik nagy hakni mesterével, George Kennedy főszereplésével készült Rémálom délben.

Ez volt a VHS aranykora. Mikor agyon másolt kazettákon terjedt a Démonok, „Az erdő szelleme” és a „zombi lóg a harangkötélen”. Legalábbis nekem ez jelentette a VHS-korszakot. És persze a Piszkos tánc, a Ghost, és a gyíkemberes megszállós V című sci-fi sorozat. Mert mi vagyunk a VHS gyermekei. A DVD és pláne a Blu-ray vagy a torrent pedig közel sem hozza azokat az élményeket, amiket akkor élhettünk át.

Emiatt volt jó érzés erről a korszakról és maradványaként a kilencvenes évekről olvasni. A G.I. Joe-ról, a Valhalla Páholyról, az olyan mozikról, mint az Ugocsa. Ez a nosztalgia.