Jóváteszem, amit elszúrtam – Szájer József a Mandinernek

Nyitókép: Ficsor Márton

Négy év után visszatért a közéletbe, megalapította a Szabad Európa Intézetet. Hogyan teltek az utóbbi évek?
Különbséget tennék, a visszatérés ugyanis azt jelenti, hogy az ember egy szünetet követően folytatja a korábban végzett tevékenységét. Esetemben erről nincs szó. Az intézet megalakulásakor kiadott nyilatkozatomban egyértelművé tettem, hogy a hivatásos politizáláshoz számomra nincs visszaút, politikai funkcióimtól megváltam, azokról lemondtam. Ahogyan a most megjelent, Frontvonalban című könyvemből is kiderül, a politikából való távozást már korábban elterveztem. 2019-ben, az európai parlamenti választás után azt tekintettem elsődleges feladatomnak, hogy biztosítva legyen az utódlás, vagyis hogy olyan fideszes csapat álljon fel Strasbourgban, amely működőképes nélkülem. Végül nem az eredeti tervek mentén léptem ki a hivatásos politika világából. Most új fejezet kezdődik, ami már nem klasszikus politikusi tevékenység. Csak ahhoz kell a közvéleménynek hozzászoknia, hogy négy év némaság után időnként írok cikkeket, teszek néhány nyilatkozatot jogi vagy európai ügyekben. A továbbiakban is gondolkodom majd a nagy nemzeti és európai kérdésekről. Nem képviselek senkit, kizárólag magamat és a saját véleményemet. Ha valakit meg tudok győzni, vagy másokat vitára késztetek, annak örülök. Az elmúlt hetekben – meglepetésemre – érkeztek már érdemi reakciók (is) az első írásaimra. Volt persze néhány olyan közlés is a sajtóban, a közösségi médiában, amely miatt büntetőfeljelentést kellett tegyek…

Utalt rá, hogy betegséggel is meg kellett küzdenie.
Valóban, amellett, hogy az előző négy évet szellemi építkezéssel, olvasással, írással töltöttem, meg kellett harcoljak egy súlyos betegséggel is. Tehát harci lendületben vagyok. De ez a magánéletemhez tartozik, nem szeretném, ha erről a nyilvánosságban diskurzus folyna. Nincs benne titok, hiszen a betegséget nem kell szégyellni, de ha ebbe az utcába bemennék, jogos lenne a felvetés, hogy más esetben miért húzom meg a határt a magán- és a nyilvános szféra között. A betegségem ugyanúgy csak rám és a közvetlen környezetemre tartozik, ahogyan a 2020-ban velem történtek privát része. Helyénvaló ugyanakkor ezen a ponton nyilvánosan is köszönetet mondani a nagyszerű orvosoknak, a mellettem a bajban végig kitartó hozzátartozóimnak, barátaimnak, akik nélkül ma már nem élnék.

Sokan viszont közügyként tekintenek a 2020-ban történtekre, mondván: amit tett, szembemegy a politikai közössége által hirdetett értékrenddel. 
Rengeteg hazugság, ferdítés, alantas rágalom hangzott el, és az, ami velem történt – alappal gyanakszom –, nem a véletlen műve volt. Miután elsoroltam visszavonulásom indokait, a hallgatás mellett döntöttem, nem védtem magamat, néhány rövid közleményen kívül a nyilvánosság előtt több éven át nem mondtam semmit. Ami történt, megtörtént, sokan sokféleképpen látják, eltérő értelmezések vannak még ma is közforgalomban. Ezt a helyzetet – ha nem is teljes megnyugvással, inkább jobb híján – elfogadtam. Biztos vagyok benne, hogy ezen a magánéletemet boncoló, ma divatos kitárulkozással sem tudnék változtatni. Zárkózottabb vagyok annál, hogy ilyen hatásvadász akció­ra vállalkozzak. Visszatérve a felvetésre: amikor valaki azt állítja, hogy mást csináltam, mint amit magamról a nyilvánosságban hirdettem, akkor a politikától nem idegen – velem szemben viszont méltánytalanul kritikus vagy egyenesen ellenséges – látszatok szándékos keltéséről van szó, aminek során a tények nem számítanak, mert rajtam, a megtámadotton kívül azok méltányos beszámítása senki másnak nem érdeke.

Mit ért ez alatt?
A globális és hazai baloldali sajtó, valamint a magyar ellenzék – vérmérséklettől függően, de alapvetően durván – valótlanságokkal, emberi méltóságomat is semmibe vevő, nemritkán gyűlöletbeszédbe hajló, színlelt indulattal és felháborodással támadott. 

Saját politikai közösségem pedig – részben jogosan – becsapottnak érezte magát, és nem védett meg. Ez nem is volt a dolga, én magam léptem ki a pártból, és mondtam le a tisztségeimről, mert úgy éreztem, egy ilyen viharban a minimális méltányosságra sem maradt tér. Nem akartam továbbá, hogy árnyékot vessen rájuk a magánszférám jogsértő és megalázó, pletykaéhséget kiszolgáló kiteregetése. Azt gondolom, ez sikerült is, helyrehozhatatlan kárt nem okoztam, a soron következő, 2022-es választáson korábbi pártom emiatt támogatást nem veszített – épp hogy fényes győzelmet aratott. Én magam harminc éven át képviselői munkám folytonos dokumentálására törekedtem a könnyű átláthatóság érdekében. Szinte minden mondatot, voksot – amit hivatásos, választott politikusként elmondtam, leadtam – rögzítettek a jegyzőkönyvek, a szavazási nyilvántartások, cikkek, kép- és hangszalagok. Én magam is nagyban megkönnyítettem azok dolgát, akik ténylegesen meg akarják ismerni politikusi munkám részleteit, hiszen a most megjelent visszatekintő köteten kívül fél tucat könyvet publikáltam, amelyek szinte maradéktalanul visszaadják politikai megnyilvánulásaimat, meggyőződéseimet, az általam képviselt elveket – cikkek, felszólalások, interjúk formájában. Aki tehát veszi a fáradságot, minden elhangzott hamis állításra megkapja a választ. Ezek a dokumentumok, a múltban elmondottak megvédenek, ha visszavonulásom után nem válaszoltam és nem is válaszolok már az alantas támadásokra.

Mégis, nem gondolja, hogy a választók becsapva érezhették magukat? 
A helyzetemben a tőlem elvárható legtisztességesebb módon igyekeztem eljárni, attól a pillanattól kezdve, hogy politikussá váltam. Szándékosan soha senkit nem bántottam, senkinek sérelmet nem okoztam, méltánytalan nem voltam, és gyűlöletet sem keltettem senkivel szemben. Ha valaki részrehajlás nélkül elemzi nyilvános megjelenéseimet, arra a meggyőződésre fog jutni, hogy sosem tartoztam azok közé a politikusok közé, akik a magánéletüket kitették a kirakatba, vagy oda kitárulkozóan „behívták” volna a sajtót. 

de vallom, hogy ahhoz rajtam és a hozzám közel állókon kívül senkinek nincs köze. Igyekeztem az engem felhatalmazó, megválasztó embereket korrektül képviselni, és igenis mindig azt képviseltem, amire a felhatalmazást is megkaptam, nem volt titkos politikai agendám. Az engem ért világraszóló támadás során senki nem foglalkozott azzal sem, hogy annak, ami miatt engem szinte példátlan szferikus dimenziókban pellengérre állítottak, egyetlen sértettje nincs. 

Térjünk rá a Szabad Európa Intézetre. Önálló Európa-­koncepció, komplex szuverenitásindex, egy nemzetek jogai chartatervezet elkészítése – szólnak a vállalások. Mi a céljuk?
Az Európai Unió intézményei nem pusztán a tagok szuverenitásának folyamatos elvonásában mesterkednek, ideologikusan még azt is meg kívánják szabni, hogyan szabad nekünk Európáról gondolkodni. Hosszú ideje semmi újat nem mondanak, a világ elment mellettük. Új megközelítésre, szellemi frissítésre van szükség. Ahogyan a Látószög blogon megjelent cikkben írtam: ahhoz, hogy az európai együtt­működés új értelmet nyerjen, újra nemzeti alapokra kell helyezni. Milyen lett Európa, amióta csatlakoztunk? Fegyelmezi, szankcionálja, pénzbüntetésre ítéli a tagjait. Uralkodni akar partneri viszony helyett. Hol van ez attól a sikeres közösségtől, amely egykoron az egyenrangú felek közötti együttműködés széles gazdasági, politikai kerete volt? Annak érdekében, hogy újra megteremtsük ezt az állapotot, arra van szükség, hogy – először legalább gondolatban – az alapokig visszabontsuk a felesleges hatásköröket, és visszatérjünk ahhoz az elvhez, amely szerint kizárólag azokban a kérdésekben legyen uniós kompetencia, ahol az a tagállamok javát szolgálja, ahol a közös cselekvés hozzáadott értéket jelent, nem pedig a tagok jogainak a korlátozását. Az elmúlt időszakban az európai egyesült államok megvalósításának gondolata azonban egyre nagyobb teret nyert, az unió elkezdett úgy viselkedni, mint egy birodalom. Ez ellen fellázadtak az európaiak, és a legutóbbi EP-választáson sokan azokra a pártokra szavaztak, amelyek ezzel szemben foglalnak állást, így jöhetett létre a politikai alternatíva, a Patrióták Európáért csoport és párt, a parlament harmadik legnagyobb ereje. A Szabad Európa Intézet olyan Európai Unióban hisz, amely a nemzetek szuverenitásán alapszik. Ez a gondolat markánsan utoljára De Gaulle-nál jelent meg, azóta eltelt ugyan hatvan év, bizonyos alapelvekhez vissza lehet és vissza is kell térni. Látjuk a veszélyeket, a fő feladat ma az, hogy megállítsuk a rohanást a birodalmi állapot felé. Ez egy gigászi hatalmi játszma.

Pontosan mit ért nemzetek jogai charta alatt?
A nemzetek jogaival azért szükséges foglalkozni, mert míg az EU-ban – az alapjogi chartában – világosan rögzítve vannak a polgárok jogai, ugyanez az előbbiről már nem mondható el. Vagyis amikor perre megyünk az Európai Unió Bíróságán, nincs ellenkező irányú vektor, szabály, amely a döntéseket kiegyensúlyozná, és arra terelné a bíróságot, hogy tartsa tiszteletben a tagországok szuverenitását. Ők az egyre szorosabb Európára esküdtek föl, és arra kacsintva hozzák az ítéleteiket, mert ez van beleírva az uniós jogba. Ezért aztán ha egy tagállam és az Európai Bizottság egymással pereskedik, az előbbinek szinte semmi esélye nincs nyerni, mert nincs ellensúly a rendszeren belül. Összegezve mi a közös Európa új fogalmát kívánjuk megalkotni. Meg kell mutatni, hogy létezik olyan Európa-pártiság, amely nem föderalista, amely tiszteli a sokféle európai nemzet szuverenitását.

Nem naivitás azt feltételezni, hogy ennek hatására fog Brüsszel új irányt szabni Európának? 
Hogy a javaslatainkat meghallgatják-e az unió vezetői, esetleg a velünk azonos módon gondolkodó pártok beépítik-e a programjukba vagy a működési gyakorlatukba, az nem elsősorban a szándéktól függ, hanem attól, van-e elég erőnk, hogy érvényre juttassuk. A hatalom így működik. Fontos fegyvertény, hogy létrejött a Patrióták Európáért, hiszen az igazság érvényesítéséhez erő kell, mandátumok formájában is. A cél, hogy a frakció a polgárok számára olyan vonzó programot mutasson fel, amellyel mielőbb átveheti az Európai Unió irányítását a jelenlegi baloldali–néppárti szövetségtől az európai polgárok érdekeit szolgáló politika elvei mentén. Vegyük például a szuverenitásindexet, amely alapján szándékaink szerint az egyes országok szuverenitását lehet majd lemérni és összehasonlítani. De később vállalkozni fogunk egyes konkrét európai uniós jogszabályok vagy tervezetek  szuverenitást korlátozó hatásainak kimutatására és összevetésére is. Ha egy uniós képviselő kinyit egy uniós jog­szabálytervezetet, az index alapján megállapíthatja majd, hogy az abban foglaltak a nemzeti szuverenitás mekkora részét vonják el, és már szavazáskor érzékeny lesz a veszélyre.

Lapunkban írt a bírósági aktivizmus jelenségéről és az Európai Unió Bíróságának működéséről, amely a transzparencia hiányáról tanúskodik. Mi hozhatna változást? 
A cikk lényegében segélykiáltás. Régóta figyelem, hogy az Európai Unió Bírósága fölött nincs semmilyen „fék és ellensúly”. A testületet valamennyi uniós intézményi reformból „kifelejtették” – a függetlenségére hivatkozva, időközben azonban főhatalommá vált, s mostanra sokkal nagyobb erővel bír, mint az Európai Bizottság vagy az Európai Parlament. Ehhez képest senki nem ellenőrzi a tevékenységét. Az írásomban hivatkoztam a közelmúltban született, Magyar­ország megbüntetését célzó, felháborító ítéletre, amely értelmében 200 millió eurót és késedelem esetén napi 1 millió eurót kell fizetnünk azért, mert nem engedjük be az illegális migránsokat Európa területére. A döntés abszurd, az európai polgárok pont ennek az ellenkezőjét, a határok megvédését akarják. A döntés ellen nem lehet fellebbezni. Az ítélet példa nélküli az Európai Unió történetében, azért születhetett meg, mert hagytuk, hogy a bíróság korlát nélkül azt tegye, amit akar. Az uniós bírósági túlhatalomnak, a – Pokol Béla professzor által itthon meghonosított kifejezéssel élve – jurisztokráciának Magyarország a legnyilvánvalóbb áldozata, éppen ezért nekünk kell megszólalnunk és harcolnunk a bírósági aktivizmus ellen. Ráadásul példátlanul álszent kettős mérce tanúi vagyunk: az a testület oktatja ki és marasztalja el hazánkat a jogállamiságra hivatkozva, amely saját magára nem érvényesíti az egyik legalapvetőbb jogállami elvet, hogy a bírósági ügyek kiosztása automatikus legyen. Az Európai Unióban minden intézmény felett kellenek fékek és ellensúlyok. 

és amely ezért visszaél a hatalommal, és valóságtól elrugaszkodott, ideologikus elitizmusával lerombolja a közös európai eszmét, eltékozolja a polgárok támogatását, aláássa a demokráciát. 

A könyvében egy olyan erősebb Európa gondolata is megjelenik, amelynek – a nemzeti és a föderális szintek közötti egyensúly megtartása mellett – új közös politikákra lenne szüksége. Mely területeken kellene szorosabb együttműködés?  
Kezdjük azzal, hogy az Európai Unió nem rendelkezik saját forrású szuverenitással. Az európai közös cselekvés alapját jelentő tagállami szuverenitásokat a tagok közösen gyakorolják. Mi, magyarok már a csatlakozás előtt rögzítettük az alkotmányban, hogy Magyarország a szuverenitását nem átadja az Európai Uniónak, hanem az európai uniós intézményeken keresztül, azok közvetítésével együtt gyakorolja. Azok a magyar politikusok, akik ma tudatlanul arról beszélnek, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben, de átadjuk a szuverenitást az európai közösségnek, tévednek. Igaz, az ilyen gondolkodás, a tagországoknak dirigálni, parancsolgatni, őket szankcionálni kívánó uniós hozzáállás annyira eluralkodott Brüsszelben is, hogy nincs mese, át kell világítani az egész rendszert, hogy elejét vegyük a további torzulásoknak. Szisztematikusan végig kell gondolni, melyek azok a célok, amelyekhez szükség van az európai közös cselekvés hozzáadott értékére, és melyek azok a feladatok, amelyeket meg kell hagyni a nemzeteknél, vagy még jobb esetben vissza kell adni a tagállamoknak. Vegyük például a védelmi politikát: ha az Európai Unióban lévő országok hadseregeinek erejét összeadjuk, az messze felülmúlja Oroszország haderejét, mégis csak lassan halad előre a közös védelempolitika ügye. Pedig az vagy a védelmi ipar fejlesztése mind olyan terület, ahol Európának több feladata lenne. Aztán ott van a határvédelem, amelyet viszont jobb a tagországokra bízni. Gondoljunk bele: ha az elmúlt években az Európai Unió és a Frontex védte volna a déli magyar határt – amely egyben az unió határa is –, akkor ma olyan állapotok uralkodnának Magyarországon, mint amilyeneket 2015-ben a Keleti pályaudvaron és környékén láttunk. Uniós beavatkozásra e terepen csak akkor lenne szükség, ha egy tagország nem lenne képes teljesíteni a schengeni határvédelmi feladatait, ezzel párhuzamosan szükség lenne arra, hogy az Európai Unió kifizesse az adott tagország számára a költségeket – hiszen számos állam, amelynek nincs külső határa, nem visel ilyen terhet, ezért aránytalan a helyzet.

Beszéljünk a Fidesz helyzetéről az európai politikában. 2020-ban pártja még csak felfüggesztette a tagságát az Európai Néppártban, később kilépett a pártcsaládból, és évekig nem tartozott semelyik frakcióhoz. Hogyan értékeli a Patrióták megalakulását, eddigi működését? 
A Fidesz alól az Európai Néppárt ment ki, mivel idővel egyre több baloldali álláspontot vett át. Nem velünk volt a baj. Ma már ott tartunk, hogy a néppárt gyakorlatilag semmiben nem különbözik a liberálisoktól vagy a szocialistáktól. Mi annak idején egy olyan pártcsaládba léptünk be, amelynek az arca Helmut Kohl kancellár volt, és amellyel közös elveket vallottunk. Aztán ők sorra feladták ezeket. Egy idő után a kérdés egyre türelmetlenebbül adta magát: bár előnyös egy nagy párthoz tartozni, mert megkönnyítheti az unióban a politikai mozgást a hatalompárthoz való szorosabb kötődés, ha már semmiben nem értünk egyet, akkor mit keresünk még mindig ott? 1988-ban azért alapítottuk a Fideszt, mert volt saját elképzelésünk a világról, Magyarországról, és nem akartunk más, a mienktől eltérő gondolkodású szervezeteken belül rossz kompromisszumokat kötni, így „zöldmezős beruházásba” kezdtünk. A semmiből csináltuk meg a magunk pártját, mert a többi politikája nem tetszett. Vagy vegyük a kilencvenes évek közepét, amikor Magyarországon a jobboldal romokban hevert, elvesztettünk egy sorsdöntő választást, kisebb lett a frakciónk, mint az 1990-ben megalakult első szabad parlamentben.  Kemény munkával elkezdtünk építkezni, létrehoztunk egy nagy nemzeti, polgári, kereszténydemokrata erőt, amely már tizenöt éve egyfolytában kormányozza az országot. Nem értelmetlen tehát a saját eszméinkhez ragaszkodni. Szerintem Európában most valami hasonló történik. Azok a pártok, amelyek a Patriótákhoz tartoznak, felemelkedőben vannak, roham­tempóban gyarapodnak. Sorra nyerik a választásokat, s ugyan még mindenféle machinációkkal innen-onnan kiszorítják őket, 

Létrejött egy új politikai erő, amit az mutat a legjobban, hogy a többiek mennyire megijedtek tőle. Reményteli dolgok történnek, ilyen, amit most látunk, még nem volt az Európai Parlamentben.

Mire gondol? 
Az Orbán Viktor októberi felszólalását követő vitára Strasbourgban. Egyfelől a magyarok döbbenten figyelték, hogyan lehet ennyi durva, valóságtól elrugaszkodott, hazug támadást intézni ellenünk. De én a reményt láttam meg a helyzetben, ez volt az első alkalom, amikor nemcsak egy maréknyi fideszes képviselő állt ki a miniszterelnök mellett, tapsolva, felszólalásokkal támogatva őt, hanem jelen volt egy egész új, nagy frakció, amely biztosította számára a politikai és lelki támogatást. Bár lehet, hogy még az ellenfél kapta a nagyobb tapsokat, ezek az arányok gyorsan ki fognak egyenlítődni, és hamarosan meg fognak fordulni.

Mindenesetre feszültségből nem volt hiány az utóbbi években. Ehhez hozzájárult, hogy a kormány néha mintha ellenséges tényezőként kezelné az Európai Uniót, elég csak egy-egy plakátkampányra vagy a retorikára gondolni. Nem kellene olykor kompromisszumra törekvő hangnemet megütni? 
Ez alapján a vád az volna, hogy a politikusok politizálnak? Vagyis hogy nem bürokratikus, hanem politikai kérdésként tekintenek mondjuk a migrációra, a háborúra, és megkérdezik róla az emberek véleményét, majd azt közvetítik Brüsszel felé, és jelzik, hogy ott elrugaszkodtak a valóságtól? Az Európai Uniónak van még a polgárok által választott parlamentje is, nehogy már megijedjenek attól, hogy vannak politikai viták, léteznek ellenvélemények! Tény, hogy a bürokraták nem szeretnek vitatkozni, ellenben szívesen adnak utasításokat másoknak, és elvárják, hogy végrehajtsák őket. Az Európai Uniót úgy szeretnék működtetni, hogy abból kimaradjon a politika, kihagyják azokat, akik a demokrácia alanyai. Hát ebbe a komédiába Magyarország nem fog beszállni. Mi elmondjuk, hogy mit akarnak az európaiak. Az Európai Unió a miénk, a miénk is. Abban közérdekű vitákat lefolytatni nemhogy szabad, hanem kötelező.

Mit szól ahhoz, ahogyan Manfred Weber Magyarországhoz való viszonya alakult az utóbbi években? Beszéltek egyébként a lemondása óta? 
2020 decembere óta nem tartottuk a kapcsolatot. Manfred Weber mellett én vittem a néppárti frakció jogalkotással kapcsolatos operatív ügyeit öt éven keresztül az ő helyetteseként. Sokat dolgoztam vele, neki. Mindennek ellenére 2019-ben meglepetésemre arra kért, hogy ne induljak el a frakció alelnöki tisztségéért, mondván: egy magyar, fideszes politikussal a háta mögött romlanak az esélyei arra, hogy ő legyen az Európai Bizottság elnöke. 
Ezt én kicsinyesnek tartottam. Azt pedig, hogy nem lett elnök, kizárólag annak köszönhette, hogy a balos európai sajtó kegyeinek elnyerése érdekében nyilvánosan kijelentette: ehhez neki nem kell a magyarok szavazata. Ez már durva és sértő volt Magyarországra. A végén még ő volt az, aki – egy ilyen nyilatkozat után – ránk megsértődött! 

Aki felelős tisztséget akar, annak túl kell látnia a félnapos szavatosságú Twitter-, X-üzenetek világán.

A szabadság eszméje hangsúlyosan megjelenik a könyvében. Arról beszél, hogy a Fideszben különös érzékenység van a szabadság bármilyen korlátozására, és a nemzeti önrendelkezésért mindig küzdeni kell. A háború kitörése óta sokan kritikusak a kormánnyal, mondván, az agresszor Orosz­ország álláspontját és narratíváit hangsúlyozza. Ön hogy látja? 
A szuverén magyar állam és az önálló magyar külpolitika kell hogy meghatározza a viszonyulást bármilyen kérdéshez, így a háborúhoz is. Ez nem a mi háborúnk. Aki úgy gondolja, hogy igen, szóljon, menjen ki a frontra, és mutasson személyes példát. De egy egész országot ne keverjen bele. A szolidaritás, a támogatás fontos a megtámadottaknak, de a 2010-es magyar külpolitikai fordulat lényege az, hogy a kormány a magyar érdekeket képviseli a világban. A magyar embereknek pedig az a jó, hogyha béke van, ha nem keveredünk kétes kimenetelű kalandokba, akciókba, amikbe belerokkanna az ország. 

Mekkora jelentősége van annak a magyar külpolitika szempontjából, hogy az Egyesült Államokban Donald Trump győzött?
Örülök, hogy az amerikaiak olyan döntést hoztak, amely az egész világra jótékonyan hat. Óriási ideológiai küzdelem zajlik, Európában is. Ezzel akkor szembesültem életnagyságban először, amikor bekerültem az Európai Parlamentbe, és azt láttam, hogy számunkra teljesen értelmetlen, a valóságtól elrugaszkodott kérdésekről folytatnak késhegyig menő csatákat. Az ideológia alaptermészete, hogy felülírja a tényeket, ezért sok csapást kellett elviselniük azoknak, akik józanok maradnak, és két lábbal a földön álló politikát csinálnak. Ebben a küzdelemben jelentős fegyvertény Donald Trump győzelme, ugyanis amit ő képvisel, az a normalitáshoz, a józan észhez való visszatérés politikája. Nem utolsósorban Orbán Viktor stratégiai érzéke vezetett most oda minket, hogy a magyar–amerikai viszony kivételes korszakba léphet, miközben az unió fő a saját levében.

Ne menjünk el a belpolitikai fejlemények mellett. A kegyelmi ügy nagy változást hozott a közéletben. Elhangoztak olyan kritikák a Fidesz hold­udvarából, miszerint hiányérzete maradt az embernek, nem ismerjük pontosan a történteket, és az első számú felelős sem tette meg a szükséges tisztázó lépéseket. Ön hogy látja? 
Biztosan nem én vagyok a hiteles személy, aki ebben a kérdésben ítéletet mondhat. Kívülről úgy láttam, hogy két népszerű, nagy reményű vezető politikusunk tisztességgel vállalta a felelősséget, és lemondott a magas – az elnök esetében az ország legmagasabb – politikai funkciójáról. Szép „magyar” szóval: mi überelhetné ezt? A végső áldozatot hozták meg. Kiváló tehetségeket veszítettünk, akik hiányoznak majd a polgári oldal élvonalából pont egy olyan időszakban, amikor új és egyre nagyobb kihívások jönnek szembe velünk. A felelősség vállalása csak nálunk, a jobboldalon jellemző, a balon nyoma sincs. Szerintem ezt nem hangsúlyozták még eléggé a mieink, kettős mércét látok a jobboldal politikusaival szemben. A léc nálunk magasabban van, nem is mindenki tudja átugrani, és én nem mennék ebben messzebb a saját esetemnél. Igyekszem jóvátenni, amit elszúrtam. Az pedig közös feladat, hogy a polgári, kereszténydemokrata tábor feldolgozza a kudarcokat. A Fidesz mindig képes volt gyarapodni a sikerekből és a hibákból is.

Az ügy folyományaként megjelent a politikában Magyar Péter és a Tisza Párt. Kell tartania a Fidesznek tőle? 
A Fideszben eltöltött harminc esztendő alatt sokféle ellenféllel küzdöttünk. Nem vagyok már tag, de biztos vagyok abban, hogy volt kollégáim ismerik a Gladiátor című film Maximusának a jó tanácsát: akármi jön is ki azon a kapun, akkor van esélyünk, ha összetartunk. Ha nem figyelünk oda, minden elveszhet, és akkor hiábavaló volt a rengeteg munka. Ehhez a feladathoz jó szerencsét kívánok a korábbi politikai közösségemnek, és szinte biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. A Frontvonalban című könyvben egy átfogó, személyes szemléletű Fidesz-történetet is talál az olvasó, harminc év küzdelmét Magyarországért, a szabadságért. 

A legreménytelenebb helyzetekből is ki lehet jönni, ha beleadunk minden energiát, és kétszer (többször) annyit dolgozunk, mint az ellenfél. Nincs mese, ezt kell folytatni, mindig jobban. A könyvem mottója a krónikák könyvéből jön: Légy erős, légy bátor, és cselekedj!