Nyitókép: Anusak Laowilas / NurPhoto / NurPhoto via AFP
„Az, hogy az autóipara Európának, tágabb értelemben a nyugatnak gondban van, nem kérdés. Az, hogy mindezt Európában leginkább saját magunknak köszönhetjük, szinten nem kérdés. Olyan volt már a történelemben, több is, hogy közel monopol helyzettel rendelkező cégek addig kényelmesedtek, ölelésük a politikával addig fajult, hogy a silány termék/eltartandó vízfej együttese halálosnak bizonyult. Nem kell sokat kotornia senkinek az emlékezetében, számos példa van. Közös pont mindben, hogy végső soron a termék, a gyártott autó bizonyult a legsúlyosabb pontnak a hanyatlásban, hiszen nem lehet tartósan hülyének nézni a vevőt.
Az európai ipar esetében ez azért nem így történt, ez az újdonság. Itt a termék, az autó, mint műszaki teljesítmény, minden időnkénti minőségi ingadozásával együtt kiemelkedő, világszínvonalú volt mindig, és most is az. Kína azonban olyat tett, amit minden értelemben el kell ismerni. Olyat vitt végbe, amit csak nagyon pontos tervezéssel, nagyon sok szereplő összehangolt működésével és nagyon sok pénz elköltésével lehet megoldani. Hosszú idő alatt.
Benevezett egy játékba, amiről hamar megértette, hogy nem fog tudni komoly szereplővé avanzsálni, csak rettenetesen sok idő múlva, és számolatlan pénz elköltése mellett.
Okosabb volt nem csupán a játékszabályokat, hanem az egész játékot újra definiálnia. A magas bekerülési korláttal járó belsőégésű technológiát, a mérnöki csúcsteljesítményt, ami első sorban mechanikai diszciplína, egy kémia jellegű tudásra cserélte, amihez a nyersanyagokat az ELŐTT biztosította magának, hogy elkezdődött volna a játék. Altatta a nyugatot. A nyugat meg el is aludt. Túl könnyen jött túl régóta a lóvé Kínából.”