Ötvenhat a hatvannyolcadikon és Kádár Apró Dögei ma

Nyitókép: Attila KISBENEDEK / AFP

Egy levegővel, egy időben mozgott a haza minden polgára és sokféleségében is egyet akart: eltakarítani az uralkodó gyilkos kommunista csürhét, s kivívni a nemzeti szabadságot és függetlenséget a megszálló szovjet hordától.

S hol volt még a java! A II. Világháborúban a Don-kanyarba behívó kényszerére elment és ott maradt katonák, az öncsonkító rettenetes SOA. Majd a szovjetek bejövetele: velük a megerőszakolt nők, az elzabrált javak, a véletlenszerűen elvitt, meggyilkolt emberek tömegei.

Az akkor ötvenes éveit taposó ember - aki meglehet a Gulágról jött haza, meglehet Auschwiztból, de akadt olyan is, aki mind a kettőt megjárta -, avagy “csupán” itthon szenvedte végig a megaláztatások, támadások, kitelepítések gonoszságok torkolattüzét, saját eufóriáját a tömeg közös boldogságává formálva vívta a nemzeti függetlenségéért a harcot, nemes és felemelő módon.

Az egész világ nekünk drukkolt, s voltak, akik tettek is értünk valamit, annyit, amennyit tehettek:A szovjet blokkban – a hatósági retorzióval dacolva – civilek tízezrei fejezték ki szolidaritásukat a magyarokkal. A hagyományos magyar-lengyel barátság szép példája, hogy közel kétszáz liter vért és több mint kétmillió zlotyt gyűjtöttek csak Wrocławban, és az adományt különgéppel szállították Budapestre. 

A szovjet tankokkal és magyar kommunista gazemberekkel eltiport forradalomban a magyar szabadságért diáklány, lakatosfiú, katonatiszt, erdélyi parasztfiú, klasszika-filológus, kommunistából lett forradalmár adta életét. Jeltelen sírba vetették őket, emlékük ápolását is megtorolták évtizedekig.

„Nem az a nagy bűn, amit elkövetünk – hiszen a bűn erős, az ember esendő –, hanem az, hogy bármikor jóvátehetnénk, de nem tesszük.” - írta Buber, s a forradalom hajdan padlást söpörtető miniszterelnöke, amikor vérbírái szemébe mondta, hogy “kegyelmet nem kérek”, éppúgy ezzel a jóvátétellel váltotta meg magát, mint azok, akik a háború után pár évig őszintén hinni akartak a vörös eszmében, de utána életük kockáztatásával vettek részt a forradalomban majd hat-hévet ültek Kádár börtönében.

Aztán azt a forradalmat is eltiporták a szovjet tankok.

Két számot mondok:
56
68

Összeadhatjátok, kivonhatjátok, megoszthatjátok, megszorozhatjátok. Csődött mondott aljasságotok számtalan tana.

Ahogy egykor Papa írta, és ez a csőd az egész országot sebezte meg.

1956-ban a nemzet közös akarata a fennálló diktatúra megdöntése a szabadság jogaink visszaszerzése, a szovjet kiűzése, a joguralom és a demokrácia megteremtése volt.

1989-ben a Hősök Terén Nagy Imre és mártírtársainak az újratemetésén ugyanez volt a cél. Akik ott megfogták egymás kezét, akik ott beszéltek nagyon különböző hazát akartak részleteiben, de fundamentumában egyezőt: szabadot, függetlent, demokratikusat.

Ott beszéltek a forradalom egykori hősei és a mártírok özvegyei, ott beszéltek azok, akik nem engedték a forradalom lángját elaludni: a demokratikus ellenzék, a Fidesz szónoka.

Ott küldte haza a szovjeteket a mai miniszterelnök, akit egy évvel azelőtt a demokratikus ellenzék vezéralakjaival együtt meggumbibotoztak a rendőrök, ott hallgattuk meg a kivégzettek neveit, onnan mentünk el együtt a 301-es parcellához kegyeletünket leróni.

Kádár Apró Dögei pedig még akkor is figyeltek bennünket, jelentéseket írogattak. Majd összegyűlt az Ellenzéki Kerekasztal, igencsak heterogén társasága, akik egyben újra egyeztek: szemben álltak az állampárttal és demokratikus Magyarországot, szabad választásokat akartak.

Már amennyire lehetett, mert hiszen visszatekintve látszik, hogy a korszak nagyvonalúsága - a bűnösök számonkérésének hiánya, az állampárt szélesen értelmezett vezető rétegének kizárása a közéletből - nem történt meg, s ez azóta is  sok katasztrófát okozott az országnak.

Így aztán az történt, amit Oswald Spengler 1933-ban megjósolt a Döntés Évei című könyvében: a bukott szovjet apparátus vezetőiből új tőkések lettek. 

Az információs kárpótlás elmaradt, a bűnösök kizárása a hatalomgyakorlásból elmaradt, ezért velünk élnek Kádár Apró Dögei és épp azokkal borulnak együtt, akiknek nem az a jelmondatuk, hogy “kegyelmet nem kérek”, hanem az, hogy “felelősséget nem vállalok”, akik nem tankra dobnak Molotov koktélt, hanem Dunába elorzott telefont, akik nem a forradalmárokkal mozognak  együtt, hanem  Kádár Apró Dögeinek utódaival.

A forradalom céljaiért később küzdők közül is élnek még jónéhányan szerencsére, sőt közhatalomban is vannak: ők történetesen a Fidesz padsoraiban foglalnak helyett az Országházban 1990 óta.

Pillanatokra a Pillanatok Embere megpróbálhatja elorozni a szabadság küzdelem  szakrális emlékeit, majd karaktere önemésztő, nevetséges mivolta felemészti őt, s jön a Pillanatok Új Embere, mert mindig “ván másik”. Némi iggény van most is, volt mindig is a kivívott szabadság megroppantására, s vannak hangos követelői is, akik közül sokan jót akarnak, rosszul, Áprilyval szólva: “Szemeteken dühösség hályoga.”

Akik a rendszerváltás előtt is a szabadságért küzdöttek és most tisztséget vállalva részt vesznek ebben, tudva, hogy hatvannyolc éve a tisztesség lépett fel a  csalárdság ellen a  szabadságvágy a diktatúra ellen, s azóta is 56 céljait óvják és védik.