Önként mászunk bele a takonyba

Nyitókép: MARK GARLICK/ AFP

***

Igen, nos, filmnyelvi közhely a bonyodalom, a problémák előtti – tökéletlen, de visszatekintve mégis idillikus – helyzet bemutatása. Thrillerek, katasztrófafilmek esetén ez a „régi jó világ” felskiccelése, akár csak néhány jelenet erejéig. S ahogy az idei budapesti AI Summiton ültünk egy kollégával – ahol az előadók néha szakértői aggodalmakkal, néha evangelista lelkesedéssel ecsetelték az új, még általuk sem teljesen megértett technológiák végtelen lehetőségeit –, nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy mindez mennyire egy posztapokaliptikus film vágóképeire kívánkozik.

amik szükségszerűen újra és újra disztópiákba torkollnak.

Igen ám, de ebben az építkezésben most már nem leszünk egyedül. Ott lesz, pontosabban már itt van velünk a mesterséges intelligencia, annak a régi jó világnak pedig – bár benne élve még nem tűnik se réginek, se olyan jónak – hamarosan vége.

Nem tudok szabadulni attól a kis interjúrészlettől, amelyben a Mátrix főhősét játszó Keanu Reeves mesél arról, hogy néhány tinédzser egyszerűen nem értette, hogy a karaktere, Neo miért akar kitörni a virtuális valóságból. „Kit érdekel, mi a valódi?” – tették fel neki a kérdést.

S természetesen nem azzal a feltételezéstől, hogy egy ilyen sebezhető – digitális bennszülött, sőt, valószínűleg hamarosan AI-bennszülött – generációt a robotok holnap egy vödör takonyba parancsolnak, ahol rákötik őket egy virtuális világra, miközben a gépek élő akkumulátorként használják a testüket.

Ó, dehogy. Elég, ha elvesztik a képességet és az akaratot arra, hogy különbséget tegyenek aközött, mi a valódi és mi az, amit csak nullák és egyesek halmaza vetít eléjük egyre fondorlatosabb módon.

És nem egy Mátrix, ahová beterelik a felhasználókat, hanem annyi Mátrix lesz, ahány felhasználó van – egymással sem feltétlenül kell találkozniuk, se élőben, se virtuálisan. Személyre szabott, divatszóval élve: kusztomizált.

Az algoritmus elérte, hogy ne kelljen találkoznia az embernek olyan hírekkel és információkkal, amelyek nem tetszenek neki – ezzel megölte a deliberatív, vitákon és kölcsönhatásokon alapuló demokráciát, a helyére politikai és közéleti tribalizmus lépett, online törzsi lincshordákkal.

A mesterséges intelligencia – most éppen a generatív nyelvi modellel – újabb sebességre kapcsolt, a jellemzően csak megadott forrásokból gyúr össze újabb és újabb – kusztomizált – írásokat, hang- és videóanyagokat a felhasználónak; a világ jelenlegi állása szerint kizárólag egyféle forrásokból.

Belegondolni is borzongató, hogy ezzel még inkább korlátozható az, hogy hány emberhez juthat el az egyelőre még szabadon kifejthető vélemények sokasága, s mely véleményektől tagadják meg a techmammutok algoritmusai ezt a jogot –

De facto immár nem csak az nem létezik, amit a Google vagy más világcenzor hátrébb rangsorol: az AI által a jól bemért egyéni igényre gyártott tartalmak személyre szabva adják el a felhasználónak azt az hírverziót vagy (dez)információ-változatot, amivel a legtökéletesebben manipulálható.

Nem véletlen, hogy a művészek lázadtak fel legelőször a mesterséges intelligencia térnyerése ellen, s ezzel párhuzamosan megjelent az „AI artist” meg „AI alkotó” mint fogalom – értsd: az az ember, aki megfelelő parancsokat tud adni valamelyik applikációnak, hogy olyan képet, videót, szöveget kapjon, amilyet szeretne, és ő majd legfeljebb csak farigcsál rajta itt-ott. Természetesen itt is megjelent a szokásos ellentét az elitistának bélyegzett álláspont és aközött a nézet között, hogy

Azonban ez nem új alkotói kultúra: ez egy kusztomizált megrendelői „kultúra”, legeslegfeljebb kreatív fogyasztás, de nem több. Az AI-jal a fogyasztás az alkotás és az önmegvalósítás álruhájában jut be olyan helyekre, ahová eddig ritkásan kapott belépőt – s ezúttal egyenesen a VIP-páholyba igyekszik.

Hiszen a mindennapi valóságunk egésze is ugyanígy személyre szabhatóvá válik: az alfának elkeresztelt generációt nem érdekli már, mi a virtuális és mi nem az, és ez valamelyest érthető is. Hiszen tény, hogy a virtuális valóságban az egyre szofisztikáltabb eszközök segítségével egyre hihetőbb módon vetíthetnek elé egy penthouse lakást tengerparti kilátással ahelyett, ahol éppen él.

– ha nem lenne az egész merő illúzió, jellemzően azok érdekében, akiknek tényleg van penthouse lakása tengerparti kilátással. Hogy az emberi kapcsolatok mennyisége és minősége is drasztikusan visszaeshet ezáltal, nem kétséges: ha emberünk aláveti magát a rendszernek, és polgár helyett felhasználóvá válik, ezért cserébe a valódi, befektetett munkát, időt, energiát igénylő emberi kapcsolatok helyett kaphat totálisan alávetett AI-kapcsolatokat; játszótársat, aki nyerni hagy, barátokat, akik nem sértődnek meg, párt, aki minden kívánalmat teljesít – már szexrobot sem kell hozzá, a virtualitás bizonyos kiegészítőkkel ezt bízvást-hamarost megoldja –, és ezzel párhuzamosan a „valódi” kapcsolatok értéke is devalválódhat majd, sőt, lassan képtelenekké is válunk majd azok fenntartására. Plasztikusan kifejezve, ha ez az irány folytatódik, az emberiség önként mászik majd bele a Mátrix vödör taknyába, és köti az agyára a virtuális valóságot.

Mert, visszatérve egy pillanatra Reeves tinédzsereihez, ez a legijesztőbb talán az egészben. Hogy az a szó, hogy „valódi” vagy „igazi” – már amennyiben megmarad bármiféle különbségtétel –, a mi generációinkkal ellentétben már nem valami többet jelent majd. Ellenkezőleg – valami kevesebbet, tökéletlenebbet, energiaigényesebbet. Esetleg még rosszabbat: valami ijesztőbbet.