A klub első szabálya: nem beszélünk róla, hogy 25 éve péniszt vágtak be egy mozifilmbe

Nyitókép: Intercom

Lehet, hogy nem minden nagy rendezőt emlegetnek egy lapon Steven Spielberggel és Francis Ford Coppolával vagy Martin Scorsese-vel, de bőven akadnak még mások is, akiket megilletne e privilégium. Többek között ilyen az a David Fincher is, aki a zenei műfajt dobva nemcsak többször átverte a nézőket, de még jól rájuk is ijesztett, sőt akár ezt a kettőt még keverte is.

És még csak nem is ez az egyetlen nagy jelenet a direktor felhozatalából. Sőt, filmen belül is még erőteljesebb a „Mi van a dobozban?!”, amivel Brad Pitt és Kevin Spacey is megalapozta a hírnevét (utóbbival az Amerikai szépség is egy hónapja lett 25 éves, így utólag legalább ennyivel emlékezzünk meg róla). De ott a Játsz/ma, amiről hetekig beszélt mindenki, pont mint a Hatodik érzékről, és persze a megosztóbb Pánikszoba mellett a Harcosok klubja, amely egyszerre lázadás és az azt célzó szatíra.

Apa a mozi sötétjében táguló szeme vagyok

1999 a filmek terén nagyon erős esztendő volt. Így 21 évesen sokat költhettem mozira, mert szinte minden héten ellátogattam valamelyik filmszínházba, hogy olyanokat nézzek meg, mint a Halálsoron, az Ideglelés, a Tágra zárt szemek, a Stigmata vagy Az asztronauta, amik mind messze kiemelkedtek az átlagból. Nos, a Harcosok klubja meg aztán még magasabbra pozícionálta be magát.

A klub első szabálya: senkinek egy szót se a klubról.

A történetet talán mára már mindenki ismeri, de ha nem, akkor dióhéjban a főszereplő Edward Norton szürke életét és átlagos mindennapjait követhetjük nyomon, ahogy egyre jobban merül el öltönyös munkájának bugyraiban, míg össze nem találkozik Tyler Durdennel (Brad Pitt). A két férfi útja megkerülhetetlenül keresztezi egymást, sőt a Marla Singer (Helena Bonham Carter) nevű nővel egy fura háromszög alakul ki.

Egyben megalakul a Harcosok klubja, melyről senki nem beszélhet, mégis úgy terjed, mint a pestis, célja pedig nem más, mint látszólag kiereszteni a gőzt a történelem zabigyerekeiből, gyakorlatilag pedig kifordítani a világot önmagából, hogy ne az anyagi jóléthez ragaszkodjunk, hanem jobban és teljesebb élettel éljünk.

Apa nosztalgiával teli agytekervénye vagyok

Nehéz nem elfogultan megnyilatkozni a Harcosok klubja kapcsán, mert ez a film sok szempontból ott van minden idők legjelentősebb, mégis leginkább perifériára szorult alkotásai között. Méghozzá nem más okból, mint a saját kettőssége. Elvégre egyszerre nagyon komoly rendszerkritika, mégis önmaga lázadását is kritizálja és pszichopaták, névtelen és arctalan katonák kezébe adja a változás fegyverét.

Ehhez ráadásul kiemelkedő módon assztisztálnak a színészek. Nem elég, hogy Brad Pitt élete egyik legjobb alakítását nyújtja, de még a kisebb szerepekben is olyan karakterek bukkannak fel, mint a rockzenész Meat Loaf-féle Bob, vagy éppen Jared Leto, a Thirty Seconds to Mars illuminátusokhoz sok szempontból köthető frontembere, akinél a mai napig hatalmas kérdőjel, hogy miért lett olyan felkapott.

Szóval az a helyzet, hogy az 1999-es, 25 éves Harcosok klubja egy igazi remekmű. A nonkonformizmus egyik legjelentősebb filmes vonatkozása, ami csak azért nem vehető teljesen komolyan, mert láthatóan nem tud konkrét megoldást a problémára, és miközben szélsőséggel reagál a szélsőségre, elveszíti követői 90 százalékát. De talán nem is baj, mert ki tudja, hogy mi történne, ha egy ilyen szektaszerű militáns szervezet venné a kezébe az irányítást…

Apa elégedett, teli gyomra vagyok

Pláne kettős az érzés egyébként, ha arra gondolunk, hogy a film a popcornt faló nézőseregnek készült, némi hamburger-evés előtt vagy után a bevásárlóközpontban vagy egyéb komplexumban. Az üzenet mindenesetre markánsan és jól tálalva került vászonra még ezzel és a hibákkal, figyelmetlenségekkel együtt is (például az osztag tevékenykedését jelző újságcikkekbe nem sok energiát fektettek az alkotók), így nem nagyon van értelme panaszkodni.

A Harcosok klubja időtálló, ma is aktuális és érdekes filmkísérlet arra, hogy kicsit kimozdítsa az emberiséget abból a langyos pocsolyából, amelyben megrekedt, de ezt valódi gondolatok mentén teszi, nem az extrémitások kedvéért, és maga sem látja azt a megoldást, amely mindenkinek jó volna. És ugyan jól leírta az akkori generáció egyik fontos problémáját, ami részben ma is érvényes, azért némileg változott a felállás, 1999 óta pedig történt egy s más, aminek köszönhetően az az elhíresült idézet sem teljesen igaz, amit talán még azok is ismernek akik soha nem látták (de ezután remélhetőleg megnézik) a Harcosok klubját.

„Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború.”