1956, Ukrajna, Orbán Balázs

Nyitókép: Mandiner-archív

„De tényleg ne engedjük, hogy megússzák, és újabb hasonló rohamokra készüljenek. Amikor majd ismét meglóbálják a morállófaszt, és le akarnak vele sújtani valaki fejére. Ha itt valakinek súlyos morális eltévelyedése van, az épp ők. Azok, akik őt most támadták. Ráadásul nem először találkozunk ezzel az érveléssel, visszatérő mantrával. Amikor a jelenlegi Ukrajnát és az ország vezetését az 1956-os magyar szabadságharcosokhoz hasonlítják. Ez az állítólagos párhuzam nemhogy csúsztatás, álságos, hamis összemosás, nem csak történelemhamisítás, hanem a hősök emlékének meggyalázása, kegyeletsértés, már-már blaszfémia.

1956-ban szabadságszerető, idealista, a világpolitika játszmáival mit sem törődő, azokat nem is ismerő magyar emberek elégelték meg a terrort, az elnyomást, és lázadtak fel ellene. A nálunk állomásozó idegen katonai csapatok, az őket itt állomásoztató idegen hatalom és annak helyi képviselői, áruló politikusok és ÁVH-s pribékek ellen. És ennek a lázadásnak az élére álltak tisztességes, vagy korábban ugyan aljas, de a történelmi helyzetnek – vagy talán Isten közbenjárásának? – köszönhetően a damaszkuszi útra lépő politikusok. Az, hogy a forradalom elbukott, épp a nagyhatalmi játszmák áldozataként, az már egy másik, szomorú téma. De a forradalom tisztasága, a magyar nép, munkások és értelmiségiek őszintesége és egysége példa értékű. Ezt a méltóságot, magasztosságot sározzák be mindazok, akik bármilyen párhuzamot vonnak a mai Ukrajnával.

Az ukrán háborúnak igazából három szintje/aspektusa van, amiből az egyik valóban egy nagyobb hatalommal szembeni védekező háború. Ha ebből állna az egész, akkor nem kérdés, hogy minden elismerést, támogatást megérdemelne. És még akár az 56-os párhuzam is megállna. De ehhez a szinthez – nevezzük középsőnek – képest van egy alacsonyabb/lokálisabb/rejtettebb szint is: egy polgárháború. Amit az ukrán állam vezetése vív évek óta állampolgárainak egy része, a kisebbségek ellen. Elsősorban persze a nagy számú orosz kisebbség ellen; velük szemben fegyverrel, paramilitáris alakulatok felhasználásával, pogromokkal, gyilkosságokkal, a legdurvább fizikai atrocitásokkal is. De a kevésbé látványos kisebbségekkel, így a magyarokkal szemben is. Velük szemben »csak« a nyelvhasználat korlátozásával, magyarságuk ápolásának ellehetetlenítésével, mindennapi életük adminisztratív nehezítésével.

És van egy harmadik, magasabb szint: ez pedig a proxy-háború, amit valójában az USA vív Oroszországgal szemben. Amihez felhasználja Ukrajnát, annak katonaságát, feláldozva emberéletek akár százezreit, saját geopolitikai céljainak érvényesítéséért. Azért, hogy világhatalmai státuszát, európai hegemóniáját ne veszélyeztesse Nyugat-Európa és Oroszország közeledése. Ennek érdekében saját európai szövetségeseinek gazdaságát is szétveri, az előretolt bástyaként felhasznált országot, Ukrajnát pedig nekivezeti a szomszédos atomhatalomnak, Oroszországnak. Először forradalmat szervez a legitim, demokratikusan megválasztott vezetéssel szemben (Majdan, 2014), majd pedig a gazdasági elitje és vezető politikusai, Kijevben egymásnak adva a kilincset, fellázítják a katonaságot, hogy győzzék le Oroszországot. (Erről nyilvánosan elérhető videófelvétel van, szóval a Rácz Andrások és hasonlók szerecsenmosdatásai és egyéb hazugságai teljesen fölöslegesek.)

Míg Magyarországon szovjet csapatok állomásoztak 56-ban, Ukrajnában épp az amerikai hadsereg – és a NATO – volt jelen fű alatt. Oroszország lépéskényszerben volt, és bár valóban csúnya dolog egy másik országot megtámadni, nem is mentjük fel Oroszországot ennek felelőssége alól, de ha realistán, érzelemmentesen nézzük a dolgot, nem nagyon volt más lehetőségük. A diplomáciai próbálkozások kudarcot vallottak, a megállapodásokat a Nyugat rendre felrúgta (ezt is maga Angela Merkel vallotta be a Minszki Egyezmény kapcsán, szóval itt sem érdemes hablatyolnia a »szakértőknek«), és hát ha tetszik, ha nem, Oroszország egy meghatározó hatalom, nem csak a világ legnagyobb nyersanyagkészletével, de a legnagyobb atomarzenáljával is, így mindenképp valamiféle megállapodásra, együttélésre kell vele jutni a környező országoknak.”