Na jó, valaki magyarázza már el ezt Magyar Péternek – mert még mindig látványosan nem érti

(Nyitókép: YouTube-képernyőfotó)

Ülök vasárnap este egy európai repülőtéren a budapesti járat indulására várva, meghökkenten állapítván meg, hogy a csurig teli gép utasainak mintegy 80 százaléka huszonéves magyar (konzervatív becslésről van szó, néhány további százalék a harmincas évei elején járhat); a mögöttem élménybeszámolót tartó srácok koncerten csápoltak előző éjjel, az előttem duty free zacskót szorongatók a légitársaság akciójára építettek fel egy spontán hosszú hétvégét.

Ezen a ponton ránézek a hírekre, bennük a gumicsizmás modellkedés után az öltönyös fotókra ráforduló TISZA-vezér Orbán Viktorhoz intézett kérdéseivel: „Hogy lehet, hogy még soha nem született ilyen kevés gyermek hazánkban?”, „Mit gondol arról, hogy minden második fiatal azt tervezi, hogy elhagyja a hazáját?”, „Nem zavarja, hogy a magyar diákok eredményei évről évre romlanak a nemzetközi összehasonlításban?”.

– kétségtelenül fantáziátlanságra utal, de tényleg nem sejtettük, hogy a csak magyarul beszélő szerencsétlenebb kisnyugdíjasokat megcélzó legmasszívabb dékás kirohanásokat is köbre lehet emelni, világlátott közönség éljenzése mellett –; a hétvégi relaxról hazafelé repülő Z generációs felnőttek gyűrűjében azonban már-már bizarr olvasmány az ilyen.

Miközben a Ratkó-unokák épp hőhullámok kíséretében hagyják el a termékeny életkort, a Bokros-csomag környékén világra jött, eleve megcsappant létszámú évfolyamok pedig – akiknek számos tagja otthonosabban mozog egy dél-koreai tiktokker globalizált világában, mint a falusi komatálakéban, és akiknek bulizós életszakaszára a Covid még nyomott is egy jókora „pause” gombot („Tömegek a teraszokon: Halálos lehet Orbán korai nyitása”, rémüldözött 2021. április 25-én a guruló dollárokból finanszírozott felület) – miközben tehát ezek az évfolyamok épp élik az átlagos európai huszonévesek életét,

Egy kitartóbb hároméves nem rugózik ennyit egyazon miérten. Tényleg nem sikerült eddig egyetlen tényezőre sem rájönni önállóan? Hát mire utalják a lassan fehér szintre lépő tiszások a kiemelt előfizetést, ha egy Eurostat-táblázatot vagy egy szakfolyóiratot nem sikerül valamely asszisztenssel letöltetni?

Magyarországon a nők átlagban 30 évesek az első gyermekük születésekor, bezzeg Romániában és Bulgáriában 28. Ezzel szemben Ausztriában 31,2, Svájcban 32,3, Luxemburgban 32,4 az átlagéletkor – hát ennek vajon mi az oka? Tán a luxemburgiak számára bajosabb bérelni egy kis kuckót?

Még a kiemelkedő termékenységi rátákkal hasító Feröer szigeteken is „drámai csökkenés” tapasztalható: 2,64-ről nyolc év alatt 1,86-ra zuhant az egy nőre jutó gyermekszám. Hogy lehet, hogy még soha nem született ilyen kevés gyermek „a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló” térségben? Igazán kár, hogy az EP-képviselő a Facebookon üzenget a miniszterelnöknek, ahelyett, hogy a saját munkahelyén, közvetlenül tenné fel a kínzó kérdést, ha már utánanézni nem sikerül.

„Azt látom, hogy soha ilyen jó nem volt fiatalnak lenni Magyarországon, talán az Európai Unióban sem” – ha a magyar huszonévesnek nem lenne pénze és lehetősége spanyol vagy olasz fesztiválokra elruccangatni egy-egy hétvégére, mindjárt szűkülnének az opciók és talán még feljebb is sorolódna prioritási listáján a meglehetősen röghöz kötő családalapítás. Az már egy releváns kérdés, hogy ezt miként oldaná meg az ellenzéki politikus:

Esetleg tanulmányozná a bolgár és a román modellt, a messze nagyobb számú tiniterhességgel? 2023-ban Belgium egy paraszthajszállal, Hollandia 5 századdal, a hagyományosan jól álló Franciaország két tizeddel előzte meg Magyarországot a termékenységi rangsorban, köszönhetően jórészt annak, hogy statisztikáikat akár egyharmadnyi külföldi/bevándorló kismama javítja – netán ebbe az irányba kéne elmozdulnunk? Vagy más módon fecskendezhetnénk a boomerek fertilitását a derék Z generációba?

sose ártanak a megalapozott és jól átgondolt, okos ötletek. Tényleg jól jönnének.

Aztán ott a másik faggatózás: „Mit gondol arról, hogy minden második fiatal azt tervezi, hogy elhagyja a hazáját?” A kérdéshez nem linkelt be forrást a pártvezér, de értjük, hogy nem a következő hétvégi röpködésekre utal. Az elmúlt év vonatkozó cikkei között kutatván valóban megtalálható, hogy

közel egynegyedük pedig szeretne külföldön tanulni. Emellett egy tavaly decemberi felmérés is felbukkan a hírportálokon, amely szerint „egy évtized múlva” a fiatalok 57 százaléka külföldön képzeli el a jövőjét, amihez már a kutatásvezető is hozzátette, hogy ez inkább hangulatot jelez, mint feltett szándékot. (Hogy egy éven belül itthagynák-e barátaikat és belekezdenének-e a vesződséges külföldi szálláskeresésbe, azt nem kérdezték meg a 16–24 év közötti interjúalanyoktól.) Ugyanezen felmérés szerint egyébként a magyar középiskolákkal 65, a felsőoktatással pedig 80 százalék elégedett:

Ha viszont szélesebbre állítjuk be a hírkeresés időintervallumát, még ehhez képest is árnyalódik a helyzet: „Minden második diák inkább külföldi egyetemeken tanulna” – írta a Népszava 2018-ban. „Minden második fiatal külföldön képzeli el a jövőt” – figyelmeztetett ugyanabban az évben a HR portál.

„A statisztikákból azt látjuk, hogy megindult a hazavándorlás: az emelkedő fizetések, az egyre jobb körülmények, a családtámogatások arra sarkallják a fiatalokat, hogy hazajöjjenek”. A statisztikai adatok sem igen utalnak arra, hogy valóban 50 százalék pattant meg külföldi egyetemekre: 2018/2019 óta a magyarországi képzésekben résztvevők száma (a demográfiai csökkenéssel egyidejűleg) még nőtt is, többel, mint ahány külföldi hallgató érkezett a rendszerbe.

A jelenlegihez hasonló vagy annál is markánsabb külföldre menési elképzelések nagyrészt maradásban, illetve hazavándorlásban realizálódtak – annak rendje és módja szerint,

és feltankolni tapasztalatokkal, valamint adott esetben pénzzel. Amelyik fiatalt nem hiszterizálják felelőtlen politikusok és véleményformálók azzal, hogy innen mindenki csak távozna (abba a nagy Kánaánba, ahol a fiatalok tömegesen szavaznak Orbán-szimpatizáns pártokra), az könnyedén kezelheti a lehetőséget egyfajta modern peregrinációként: váljék az ő és hazája egészségére.

Mindez pedig nyilván meg se valósulhatna, ha igaz lenne az a kérdés formájában megfogalmazott állítás, amely szerint „a magyar diákok eredményei évről évre romlanak a nemzetközi összehasonlításban” –

Nem ez a helyzet: „nemzetközi összehasonlításban” ugyanis még a romlás se látszik. Isten ments, hogy egy fél pillanatra is védjem a gyatra szövegértési képességeket (még felnőtt értelmiségieknél is súlyos gondok akadnak, sajnos, lásd a kommentszekciókat), tényszerűen azonban az eredmények Európa-szerte hanyatlást mutatnak.

A legutóbbi PISA-felmérésben a magyar diákok matematikából az OECD-országok között a 28. helyen végeztek, korábban a harminchetediken. Természettudományból a 27. helyezést érték el, szemben a 2015-ös 35. hellyel. Szövegértésben a 40. helyezésről javítottak mostanra a 31. helyre – attól még az a 473 pont a 2012-es pontszámnál valóban rosszabb, a mezőny azonban még látványosabban csúszott visszafelé, „nemzetközi összehasonlításban” ezért még ez a nem túl fényes eredmény is előrelépést jelentett.

Pedig európai parlamenti képviselőként Brüsszelben akár azt is kikutathatná, vajon miért romlottak helyenként drasztikusan az európai PISA-pontszámok, míg az eleve éllovas ázsiaiak még javítottak is 2018-hoz képest, „nemzetközi összehasonlításban” és pontszámban egyaránt. Kitűnően demonstrálhatná egy ilyen kérdés, hogy az instant lájkvadász orbánozás mellett akár bonyolult és országhatárokon átívelő strukturális problémák megvilágítására is képes európai politikai erővel állunk-e szemben.

***