A frissen létrehozott tévét megszállta az „elbocsátott légió”, az ÁVH

Kezdjük névsorolvasással: Regős Sándor, Megyeri Károly, Kovalik Károly, Vitray Tamás, Radnai János, Szőnyi János, Vitár Róbert, Árkus József, Rózsa György és Sándor, Kepes András, Szilágyi János, Juszt László, Szemjon Mogiljevics, Bánó András, Aczél Endre, Avar János, Baló György, Hajdú János, Frei Tamás, Hardy Mihály.

A névsorolvasás talán unalmas, a róluk szóló könyv, Mező Gábor média­történész legújabb munkája azonban felettébb izgalmas. Mindegyikük azért került be a kötetbe, mert vagy hálózati személy volt, vagy a családja kommunista mozgalmi múltja miatt erős hátszelet élvezhetett. Az idősebb nemzedék inkább az ÁVH-ból, a katonai hírszerzésből, az elhárításból igazolt át, a fiatalabb inkább szülei kapcsolatrendszerére épített. Esetleg párhuzamosan haladt a karrierjük és ávós, III/III-as megkeresésük.

Mező Gábor szépen felgöngyölíti, hogy a frissen létrehozott tévét miként szállta meg az „elbocsátott légió”, az ÁVH, s később is miként volt nemcsak a kommunista kapcsolati háló, hanem a kommunista titkosszolgálatok lerakata és halásztava is egyben. Érthető, nem volt még internet, ez volt a leghatékonyabb propagandaeszköz, nem adhatták bárkinek. Ráadásul a tévével – ismertség, hatalom – jól ki lehetett fizetni bárkit, akit máshonnan el akartak tenni.

A kötet négy fejezetre tagolódik: Szigorúan megbízhatóak; Legendák nyomában; Kádergyerekek; A párttól a demokráciáig. A címek kirajzolják a kötet ívét.

A legizgalmasabb az egészben az, hogyan magyarázták a bizonyítványukat a rendszerváltozás után a sűrűn font kommunista kapcsolati hálóból érkező tévés személyiségek. Mindegyikük hangsúlyozta, hogy családja, apja pozíciója nemhogy előny, sokkal inkább hátrány volt, és ők mindent a saját erőfeszítésükkel értek el. Juszt László szerint az, hogy az apja az egészségügyi miniszterhelyettességig jutott, csak annyit jelentett, hogy kénytelen volt nem foglalkozni olyan ügyekkel, amelyekkel az apja foglalkozott – minő hátrány! Vitray Tamás az ötvenes években bátran nemet mondott az ávós beszervezési kísérletnek, majd szerinte követte az egész osztály. Rendkívül hihető.

Ezek az emberek mind ugyanazokon a helyeken végeztek: moszkvai kül­kapcsolati egyetem, idegen nyelvi főiskola és így tovább. Ezért úgy magyarázzák az életüket, hogy az egész tévés dolog csak úgy hirtelen megtalálta őket (néhányan persze eleve tévésnek készültek). Véletlenül ott ténferegtek egy folyosón, leszólították őket, hogy „te, nincs kedved kipróbálni ezt a tévé nevű dolgot?”. Ők meg vonakodva-érdeklődve igent mondtak, pedig azt sem tudták, eszik-e vagy isszák a tévét. Hogyne!

Kirajzolódik a kommunista tévés brigád saját narratívája: az előnyös kapcsolatok igazából hátrányt jelentenek, véletlenül kerültek a tévébe, ők húzódoztak, de aztán mit volt mit tenni, ott maradtak. A beszervezési kísérleteknek bátran nemet mondtak, és ennek nem lett semmilyen következménye. Körülbelül így néz ki a történetük. Azonkívül, hogy nem túl reális, a történeti dokumentumok is mást engednek sejtetni – már amikor van bármiféle nyom.

Szerzőnk legfőbb módszere, hogy korábbi önmagukkal szembesíti a szereplőket, előkotorva, hogy mit nyilatkoztak húsz, negyven vagy ötven évvel ezelőtt ma már ismeretlen mozgalmi lapoknak, amikor még dicsekedtek azzal, amit a rendszerváltás után eltagadtak. 

Elvégre addig a népi demokráciát építették, most csak a jelzőről kellett elfeledkezni.

Mező Gábor: A tévé megszállása. Századvég, 2024