Ideje lenne aktiválni Rambót is, mert megint kezdenek túl sokan lenni az erőszakos kommunisták

Nyitókép: GettyImages/CBS Photo Archive

A nyolcadik utas: a Halál mozitörténelmet írt. Úgy elegyítette a hetvenes években virágkorát élő, kommersz és művészi irányzatokat sokszínűen felmutató sci-fit a korábban sok szemetet is produkáló horrorral, hogy abba beleremegett a fél világ. Pedig a leghíresebb sci-fi, a Csillagok háborúja után szinte lehetetlennek tűnt azzal versenyképes művet alkotni. A később sorozattá váló Alien filmek első részével, mindössze két évvel az első Star Wars után Ridley Scottnak mégis sikerült. Természetes hát, hogy kisebb-nagyobb szünetekkel, változó koncepcióval, de évtizedeken átívelő sorozat lett belőle. Egyszerűen túl izgalmas a téma, hogy ne folytassák. Más kérdés, hogy kicsit elfogyott az erő belőle. A nyolcvanas-kilencvenes évek horrorisztikus vonala után Ridley Scott a kétezertízes években készített két vegyes fogadtatású, egyes elemeiben filozofikusabb, megint sci-fisebb előzményrészt; de ismét eltelt hét év, és új rendező, Fede Álvarez „vette át” az anyagot. 

A folyton a keleti szomszédainkkal kapcsolatos, csúnya viccet eszembe juttató Romulus elviselhető popcornos plázamoziélmény, de nem egy bátor film, amely csak a franchise legjobban sikerült paneljeinek nem túl fantáziadús keverése. Biztonsági játék bevált klisékre támaszkodva, hazai pályán 1-0-nál, ha focicsapat lenne, és nem film. De film, és néhány látványosabb jelenetet leszámítva nem hagy mély nyomot bennünk. A kiszámítható történet végén a stáblista láttán viszont leesik az állunk: százas nagyságrendben látunk magyar neveket, merthogy hazánkban forgatták a művet. Rossz vicc lenne azt feltételezni, hogy az Alien környezete miatt a Nyugati pályaudvar aluljárójában vagy más hírhedt fővárosi szlömnegyedben történt ez: a filmvilágban nagy siker, ha ennyi magyar szakember jut feladathoz egy ekkora méretű produkcióban. A forgatókönyvet nem ők írták, a látványvilág pedig professzionális.Viszont jutott magyar producer egy másik óriási filmmárka, a később persze szintén gyengébb sorozatokat produkáló Terminátor létrejöttéhez. Andy Vajna több résznél is bábáskodott, évtizedekkel azelőtt, hogy haza­jött rendet vágni a nézhetetlenné váló, belterjes magyar filmvilágban. A Terminátor 2. – Az ítélet napja értékét jelzi, hogy az idei Budapesti klasszikus film maratonon vetítették le, ahol Wim Wenders volt a fő vendég.

Lenyűgöző élmény harminchárom év múltán ismét vásznon látni az Arnold Schwarzenegger fénykorát megkoronázó művet, amely fiatalságunk szinte összes popkulturális jelét felvillantja. Még nem túl sok animációs trükk, de virtuóz forgatókönyv, igazi színészek, egyedi hangzás, izgalmas cselekmény és egy-egy olyan üldözéses jelenet, amely hosszú évtizedek után is a fotelbe nyom. A Terminátor 2. olyan mai szemmel, mint egy nyolcvanas évekbeli, kiváló évjáratú ötputtonyos aszú. Sajátos, testes időkapszulaként hordozza magában a korszak levegőjét, érzéseit, félelmeit, humorát, hangulatát. A folytatásairól tényleg nem érdemes beszélni, de biztosak lehetünk abban, hogy a mai, képregényekből készült Marvel-univerzum tömegtermékei nem tudják betölteni a legalább filmvásznon és zenében létezett nagy generáció, a mai hetvenesek által fémjelzett popkulturális művek utáni megüresedett teret.

„Ebben a beteg világban ő az egyetlen normális” – mondja a filmben Sarah Connor a terminátorról, és hajlunk rá, hogy igaza van, ha körbetekintünk a mozin kívüli, valós világban. Az atomháborúig még nem jutottunk el, de 1991-ből nézve egy elképesztően disztópikus, viszonylag fejlettnek tűnő, de több tekintetben a reményeinkhez képest visszaeső, néhol barbarizálódó világ, a mesterséges unintelligencia részesei is vagyunk. Ebben a létező világban a robotként emberi célokat szolgáló, az erő és a józan ész keverékét jelentő viselkedés már nem lenne politikailag korrekt, sem kellően haladó. Ideje lassan aktiválni (az első részben még abszolút komoly társadalomkritikát gyakorló) Rambót, mert megint kezdenek túl sokan lenni az erőszakos kommunisták.

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata