Több mint érdekes a helyzet: miközben mi megnyitunk egy sosemvolt ukrán iskolát, ők bezárják az őshonos magyarok iskoláit, betiltják a magyar nyelvet

(Nyitókép: Balogh Zoltán / MTI)

Tisza István a koronatanácsban ellenezte a hadüzenetet Szerbiának, tartva a háború eszkalálódásától és ennek hazánkra gyakorolt várható negatív következményeitől.

s a fegyverszünet előtt pár nappal merénylet áldozatává vált. (Érdekesség, hogy a háborút viszont lelkesen támogató osztrák kancellárt, Von Stürgkh grófot már 1916-ban agyonlőtte egy Friedrich Adler nevű szocialista, aki később fontos tisztségeket is betöltött, miután a börtönből 1918 őszén kiszabadították.)

Bő két évtizeddel ezután, 1939 szeptemberében Teleki Pál kormányfő beengedte az országba a lengyel menekülteket, akik vagy tovább mentek, vagy ha maradtak, védelemben részesültek.

hiszen a szövetségesünk (akinek ekkorra már az első bécsi döntést köszönhettük) támadta meg őket. 1941 áprilisában, amikor a németeknek Jugoszlávia lerohanásához magyar területeket kellett igénybe venniük, Teleki, nem találván kiutat a helyzetből, főbe lőtte magát. Churchill (aki úgy volt végig miniszterelnök a világháború idején, hogy erről a brit választópolgárokat nem kérdezték meg) az öngyilkosság hírére állítólag azt mondta: a béketárgyaláson egy üres széket kell majd fenntartani Teleki számára.

Hiába a tettek, a döntések meghozatalánál ezeknél többet ér a jól irányított propaganda. A „népek börtönének” nevezett monarchiában sokkal liberálisabb kisebbségi törvények léteztek, mint sok más országban, akár a mai állapotokkal összevetve is. Az „ezer éven át elnyomó” Magyarországon a nemzetiségek nem fogytak el (mint a Felvidéken vagy Erdélyben száz év alatt megfeleződő magyarok, amióta „Szlovákia” és „Románia” lett belőlük), mégis katasztrofális hírünk volt bizonyos nyugati körökben; hála a kisebbségeink propagandájának, amit nem tudtunk vagy akartunk ellensúlyozni.)

A hosszas bevezető ahhoz az intézkedéshez tartozik, amely szerint magyar költségvetési forrásból Budapesten ukrán iskola jön létre. Ez lesz az első kétnyelvű ukrán-magyar iskola Magyarországon, ahol elsőtől tizenkettedikig több tárgyat ukránul tanítanak majd.

Kivételesen némi elismerés is érkezett ezért az érintettektől, de messze még a háború vége, amikor – ha nem vigyázunk – a szégyenpadra ülünk megint. Nagyon hasonló a helyzet például a második világháború alatt Balatonbogláron működő lengyel gimnáziummal, ami akkor Európa egyetlen lengyel tanrendű középiskolája volt. 

A lengyelek végül hazamentek, ahogy valószínűleg az ukránok is hazatérnek majd (ha lesz még Ukrajna nevű entitás, ahová hazatérjenek),

mint a törökök elől menekülő délszlávok vagy a jobb élet reményében Erdélybe beszivárgó oláh pásztorok leszármazottai. Vajon ha elég sok ukrán gyűlik össze mondjuk a keleti megyékben, nem jelentik-e be a szétbombázott országuk helyett igényüket erre a békésebb vidékre? Érdekes párhuzam az is, hogy miközben mi megnyitunk egy sosemvolt ukrán iskolát, ők közben bezárják az őshonos magyarok iskoláit, betiltják a magyar nyelvet. 

A németek is roppant gyorsan elfelejtették nemcsak a Balaton-parti Ossi-Wessi rokontalálkozókat, hanem a berlini falból kivert első téglákat is. A lengyelek hálája sem ért túl sokat, amiért saját érdekeink elébe helyeztük az övékét. Bár kétségtelen, hogy 1945 után az ő szuverenitásuk is odalett (pedig eredetileg az angol-francia hadüzenet, s így a világháború kirobbanása éppen a lengyel függetlenség helyreállítására hivatkozva történt), most viszont nem képesek megérteni, hogy mi másképpen látjuk két másik ország konfliktusát, mint ők.

Ahogy 1989 decemberében az egész ország megmozdult, hogy a forradalmi(nak hitt) Románián segítsen, de még az indonéz szökőár áldozatainak is elképesztő összeget utalt át 2004-ben, úgy most sem kérdéses, hogy az emberség a magyar lélekben felülírja a taktikát. S látszólag ez rövid távon egyáltalán nem kifizetődő, mégis nagyobb a perspektívája egy erkölcsös, értékalapúan gondolkodó nemzetnek, mint a kizárólag a jó helyezkedéshez értőknek.