Nocsak: íme a tipikus „oroszpárti”, „autoriter” főgonosz Vučić – amint odaadja Szerbia lítium­kincsét a Nyugatnak

(Nyitókép: Andrej Isakovic/AFP)

A nyájas olvasónak minden oka megvolt a múlt héten máshová figyelni – Tusványos utórezgéseire vagy hímnős olimpikonokra,

ezért felelevenítem: az egész európai gazdaság, de kifejezetten a közép-európai autógyártó országok szempontjából kulcsfontosságú döntés született nemrég a szerb fővárosban.

Július 19-én Belgrádba látogatott Olaf Scholz német kancellár, aki – koalíciós partnere, a demokráciaexportőr Zöldek túszaként – oly mértékben kényes nemzetközi imázsára, hogy négyéves ciklusa alatt eleddig nemhogy az oroszpártinak elhordott Szerbiába, de még Magyarországra sem jutott el.

egyetemben Maroš Šefčovič európai bizottsági alelnökkel és European Green Deal-felelőssel, no meg az európai autóipar krémjével, a Mercedes-Benz és a Stellantis vezérigazgatójával. Aleksandar Vučić szerb elnök ugyanis hajlandónak mutatkozott arra, hogy a 2022-ben belpolitikai okokból parkolópályára tett jadari lítiumbányába visszaengedje a brit–ausztrál bánya­óriást, a Rio Tintót.

Lefordítom ezt geopolitischre: Vučić, az oroszpárti, autoriter főgonosz Szerbia lítium­kincsét a Nyugatnak adta.

hiszen a bánya kapacitása iparági becslések szerint kontinensünk jelenlegi lítiumfelhasználásának a 90 százalékát is képes kielégíteni.

S tessék: a világ már megint nem olyan egyszerű, mint a hírlapi főcímekben, ahol – oh, fájdalom! – a rendkívül finom szerb külpolitika mellé is csak egy jelző fér ki mindig, a megrendelői igény függvényében vagy az Oroszország-párti, vagy a Kína-párti. Mintha egy reális uniós tagsági perspektívával az Európai Unió politikai akarata híján nem rendelkező országtól

hogy nem vet ki utóbbira szankciót, vagy hogy az uniós tagsággal járó források híján kínai befektetésekből igyekszik csiholni lakossága számára infrastruktúrát és gazdasági növekedést. Mintha gazdasági racionalitástól vezetett szuverén országok nem is léteznének már, csak mindenféle „pártiak”, amelyek vagy a „Jó Ügyért” vannak, vagy ellene. És utóbbi esetben elszigetelést érdemelnek, meg jó kis ENSZ-­nyilatkozatokat, amelyekben a nyugati Balkán-politika legrondább hagyományai szerint egy etnikum egy bűne kap megkülönböztetett figyelmet, nem pedig azon bűnök kilométeres lajstroma, amit az összes balkáni nép vetésforgóban az összes többi ellen elkövetett.

Ma oldódik az elszigetelődés kicsit, most eggyel halkabbak a demokrácia, a jogállam és az emberi jogok oly hangos és oly kérlelhetetlen harcosai. De holnap újra felcsendül a fanfár, s Szerbiáról ismét egy dimenzióban értesül majd a nagyérdemű mint „Oroszország-párti”, „Kína-párti” s ezáltal természetesen mindjárt nem „proeurópai” országról, melynek aligha lehet helye bármiféle brüsszeli szalonban, hallban, kupolában.

Mi, gondolkodó emberek azonban tanuljuk meg végre egyszer és mindenkorra: egy komplex európai ország külpolitikája – már ha van benne bármi ráció – 

Amíg a spanyolok házszáma nem lesz egyenlő a szerbekével vagy a magyarokéval, addig nemzetek fogják nézni a nemzeti érdeket – ami hol egyik nagyfiúéval esik egybe, hol a másikéval. S ebben nincs sem erkölcstelenség, sem furcsaság, sem förtelem. Kevés dologra vágyom jobban annál, mint hogy

Szerbiának, az új európai autóipar s vele a stratégiai autonómia újdonsült kulcsállamának is kijárna ugyanez.