Párizs megváltozott, és nem csak a virágkorához képest – hatalmas a multikulti kavalkád

Nyitókép: Névai Gábor

Rue Ledion – mondjuk érkezéskor a címet a párizsi taxisnak, és a biztonság kedvéért írásban is mutatjuk neki, nehogy tévedés legyen. Megnézi alaposan. Mégis máshová, a hasonló hangzású Odéon térhez visz minket, úgy öt kilométerrel odébb. Nem átverni akart, dehogy, itt más probléma lehet. Az afrikai származású sofőr hölgy végül azért eljuttat minket a szállásra, és nem többért, mint ha Budapesten hívtunk volna taxit.

Egy időutazó vakarná a fejét: az egykor a világ fővárosának számító Párizs megváltozott, nemcsak virágkorához, az első világháború előtti és utáni időszakhoz képest, hanem a harminc évvel ezelőtti képéhez mérve is. Hatalmas a multikulti kavalkád. A város nagy sugárútjain és óriási épületein érezzük a világvárosi miliőt. Az olimpiai öt karikával feldíszített Eiffel-torony a valóságban nem kisebb, hanem kint is, bent is nagyobb annál, mint amit a képek alapján képzeltünk. A Louvre hetekre adna programot, és korán érkezve viszonylag közelről tekinthető meg a klímaterroristáktól hét teremőrrel és extra üvegezéssel védett Mona Lisa és a kicsit árvább milói Vénusz is. Az olimpiai előkészületben a foci-Eb viszonylag keveseket köt le Párizsban, alig néhány helyen nézik a bárokban, de többen is büszkén mutogatják, ha szóba kerül, hogy azért nekik már két világbajnoki címük van.

A főbb tereken óriási mobil lelátók épülnek, a Concorde térre be sem lehet lépni. Napóleon szarkofágja lenyűgöző, órákat lehet eltölteni a hadtörténeti múzeum óriási tárla­tain egyenként is, a két világháborús anyag csupán egy a sok közül. Számos magyar emlékkel találkozunk a huszáregyenruháktól a hibásan ábrázolt revíziós térképeken keresztül az első világháborús fegyverekig.

Párizsban rendszeresen eszünkbe jut az az alternatív történelmi lehetőség, hogy többször kerestük a franciákkal a szövetséget, vagy ők velünk, mert itt tényleg van valami, ami a múltban megérintette a magyar szellemet, és nem csak az irodalomban. A valamikori és részben jelenlegi nagyság továbbra is áthatja az országot, elég csak felülni a vidékre óránkénti 318 kilométeres sebességgel száguldó TGV-re, amely alig egy óra alatt repít el Verdun környékére, ahol az első világháború legvéresebb és leghosszabb csatáit vívták a franciák és a németek.

Verdun és környéke maga a csontjainkig hatoló pokol: a lövészárkokba ma is be lehet menni, de az üregekbe tilos, mert ott még akadhat fel nem robbant akna. Száztíz esztendő után is halljuk a bombák hangját, érezzük a füstöt. Egy interaktív, kisvasúttal bejárható múzeum is közelebb hozza a borzalmakat. Az aknarepeszekkel elcsúfított fa ma már emlékmű. Megdöbbent az amerikai emlékpark nagyvonalúsága: az Egyesült Államok őröket fizet Franciaország-szerte, akik rendezetten tartják az amerikai emlékeket, így tisztelegve a két világháborúban elesett katonáik emléke előtt. Meg is látszik a tisztaság: a római csarnokokra emlékeztető montseci emlékmű padlójáról enni lehetne.

A Nógrád vármegyét idéző vidéken egyébként elképesztő csend honol, és kristálytiszta a levegő: a kisvárosokban – ellentétben Párizzsal – a Louis de Funès-féle csendőrfilmek óta megállt az idő, és ez nem is baj. Bűnözés persze itt is van: egy elektronikai áruház ablakát teherautóval törték be, hogy kifoszthassák, egy leégett ház tulajdonosát pedig azután rabolták ki, miután elmentek a tűzoltók.

De a francia vidék azért mégiscsak más. Itt is olcsóbb és kiszámíthatóbb az élet, mint a fővárosban, ahol viszont a tömegközlekedés megbízható. Ha a teli metrón figyelünk zsebünk környezetére, és elkerüljük a főként Romániából érkezett „szakembereket”, akikre a helyiek néha táblákkal és kiabálva hívják fel az óvatlanok figyelmét, akkor gondtalan lesz az utazásunk az orlyi repülőtérre a most átadott, szupergyors és tiszta metrón. Franciaország sokarcú. Vannak arcai, amelyek nekünk valók.  

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata