Egyébként nehogy azt higgyük, hogy másoknál nincs meg ez a fajta időről-időre felbukkanó kisebbrendűségi érzés. Én magam tapasztaltam 2006-ban Felsőszombatfalván egy konferencia szünetében, amikor néhány hozzám hasonló korú bukaresti fiatalemberrel beszélgetve, az egyikük – a többiek egyetértő somolygása mellett – azzal hozakodott elő, hogy tulajdonképpen Románia jobban járt volna azzal, ha az Osztrák-Magyar Monarchia meghódította volna őket. Nos, a különbség viszont az, hogy ebből nem faragnak ethoszt és nem kiabálják világgá, mégannyira szépen, igényesen, rész-igazságokat tartalmazó esszék formájában.
Hatos másik állítása az, hogy a »trianoni traumát« tulajdonképpen az uralkodni – uraskodni – vágyó magyar középosztály (az úri középosztály!) tukmálta rá a magyar társadalomra, hiszen maga a »trianoni trauma« a legtöbb honfitársunk számára nem is létezett. Az 1919-es első kommunista diktatúráról szóló könyvében ki is tér arra, hogy »Kassa felszabadításának hírére rendezett budapesti ünnepségen csapzottan, közönyösen, minden lelkesedés nélkül felvonuló tömegek« hallgatták a népbiztosok beszédeit. Idézi még Bokányi Dezsőt, aki felháborodva panaszolta: vannak akik »egy liter boron és borjúpörköltön akarják felmérni a világhistóriát«. Nos, nem lehet, hogy az ellenkultúra képviselői addig dresszírozták erre a vulgármaterialista hozzáállásra az elsősorban budapesti tömegeket, hogy azokat négy év világháború, és a folytatódó blokád miatt már tényleg nem érdekelte semmi más? Hatos »Az elátkozott köztársaság« című könyvében védelmébe veszi azt a fajta »magyarosodást«, amelyben a Marseillaise ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb volt, mint a magyar Himnusz. Nem lehet, hogy arról van szó, hogy ez a fajta »magyarosodás«, immár csaknem öt év nélkülözésével párosulva, meghozta az eredményét?
***