Megérdemeltük? Megérdemeljük?

Nyitókép: Attila KISBENEDEK / AFP

„Hatos Pál szemszögéből nézve ugyanis mi magyarok kisszerűek vagyunk, és ebből következően múltunk is kisszerű: »kisúri«. Ebben a régióban nincs semmiféle nagyúri allűr, nincs nagyság. Nem is csoda, hiszen furcsa egy vidéken élünk, ahol még mindig hat a »hivatalosság« bürokratikus, (kis)úrhatnám rendje: »A pecsétnek Európa e hátsó fertályában mindig titokzatos hatalma volt – és van ma is.« – írja Hatos. A hátsó fertály lakói pedig »kis útonállók mindannyian, semmi mást nem akarnak, mint egymástól területet lopni. Rakjunk rendet köztük.« – idézi egyik könyvében Hatos Lloyd George-ot. Nem különbözünk egymástól, nem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál, kivéve a gyevi bírót – vagyis kivéve minket, magyarokat, mivel mi rosszabbak vagyunk a többieknél. A magyar uralomnál minden jobb. Még jó, hogy Hatos nem idézi Rákosi Mátyást, aki szerint a legnagyobb reakció a magyar reakció!

Egyébként nehogy azt higgyük, hogy másoknál nincs meg ez a fajta időről-időre felbukkanó kisebbrendűségi érzés. Én magam tapasztaltam 2006-ban Felsőszombatfalván egy konferencia szünetében, amikor néhány hozzám hasonló korú bukaresti fiatalemberrel beszélgetve, az egyikük – a többiek egyetértő somolygása mellett – azzal hozakodott elő, hogy tulajdonképpen Románia jobban járt volna azzal, ha az Osztrák-Magyar Monarchia meghódította volna őket. Nos, a különbség viszont az, hogy ebből nem faragnak ethoszt és nem kiabálják világgá, mégannyira szépen, igényesen, rész-igazságokat tartalmazó esszék formájában.

Hatos másik állítása az, hogy a »trianoni traumát« tulajdonképpen az uralkodni – uraskodni – vágyó magyar középosztály (az úri középosztály!) tukmálta rá a magyar társadalomra, hiszen maga a »trianoni trauma« a legtöbb honfitársunk számára nem is létezett. Az 1919-es első kommunista diktatúráról szóló könyvében ki is tér arra, hogy »Kassa felszabadításának hírére rendezett budapesti ünnepségen csapzottan, közönyösen, minden lelkesedés nélkül felvonuló tömegek« hallgatták a népbiztosok beszédeit. Idézi még Bokányi Dezsőt, aki felháborodva panaszolta: vannak akik »egy liter boron és borjúpörköltön akarják felmérni a világhistóriát«. Nos, nem lehet, hogy az ellenkultúra képviselői addig dresszírozták erre a vulgármaterialista hozzáállásra az elsősorban budapesti tömegeket, hogy azokat négy év világháború, és a folytatódó blokád miatt már tényleg nem érdekelte semmi más? Hatos »Az elátkozott köztársaság« című könyvében védelmébe veszi azt a fajta »magyarosodást«, amelyben a Marseillaise ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb volt, mint a magyar Himnusz. Nem lehet, hogy arról van szó, hogy ez a fajta »magyarosodás«, immár csaknem öt év nélkülözésével párosulva, meghozta az eredményét?

***

***