Kortársunk, Rousseau

Nyitókép: Wikipédia

„A kritika nem kevésbé hevesebb, viszont átgondoltabb a neoliberális oldalon, ahol nem a lassan 250 éve halott Rousseau személyével viaskodnak, hanem örök szellemével veszik föl a harcot. A fókusz itt – egyébként jó érzékkel – azon van, hogy Rousseau modern keretek között hozott létre egy olyan »antiliberális filozófiát«, amelyből »az illiberális alkotmányozás hagyománya« származik, mégpedig egészen máig tartóan. Rousseau-t ezért gyakorta egyenesen a »demokratikus despotizmus« első megfogalmazójának és a »nemzeti populizmus« prófétájának nevezik, önkéntelenül megerősítve annak az állításnak az érvényét, hogy Rousseau demokráciája azért nem volt liberális, mivel a liberalizmus eredendően nem demokratikus.

Mindennek tudományos keretét az ún. illiberal studies biztosítja, erőt hozzá a lokális szuverenitást korlátozó föderális és globális nemválaszott tényezők (Európai Ügyészség, nemzetközi NGO-k, Nyílt Társadalom Alapítványok) kölcsönöznek. A nemzeti-populista és a globális-elitista erők közötti küzdelem, hiszen erről van szó, könnyen visszavezethető arra a nagy ellentétére, amely már a 18. század második felében is jelen volt. Akkortájt az antik és az itt-ott még meglévő korabeli népi-nemzeti lokalitásokat plebejus attitűddel védelmező Rousseau állt szemben korának kozmopolita fölvilágosítóival, akik racionalisták, deisták, ha nem egyenesen ateisták voltak, s jellemző módon a felvilágosult abszolutizmus híveivé szegődtek. Szintén tipikus jele ennek az alapellentétnek, hogy a puritán, agrárius, autarkiás Rousseau, majd strukturáltabb formában a nyomában járva a német romantikát politikai értelemben kifejezők (Fichte, Herder, Adam Müller) miképpen álltak szemben a nyugat-európai felvilágosodás haladáshitének képviselőivel (Adam Smith, Montesquieu, Voltaire), mely utóbbiak mindannyian üdvözölték a nemzetközi árucserét, a vámhatárok lebontását, az iparosodást és a tőkekoncentrációt, gyakran éppen a (kereskedelmi) univerzalizmust akadályozó nemzeti jellegzetességek eltörlőjeként. Érdemben semmi sem változott.

Tegyük világossá, hogy minden eszmetörténeti eredőjével együtt, ugyanakkor időben és térben értelemszerűen változatos formák közötti kibontakozása ellenére, a populizmus nem más, mint a nép egyetértésével való kormányzás. Ehhez három előfeltétel szükséges: 1) egy meghatározott nép mint területileg–jogilag–kulturálisan identifikált sokaság, amely nemzetként szerveződik meg és válik a jog és a történelem alanyává, 2) a nép igényeinek ismerete és képviseletének igénye, amely alatt a szavazók választásokon kinyilvánított többségi akaratának tiszteletben tartását és kormányzati végrehajtását értjük, 3) a nép támogatásának folyamatos megszerzése és kiterjesztése, amely a társadalom egyetértésének elnyerését és a nemzeti konszenzus folyamatos bővítését jelenti. Ehhez értelemszerűen olyan kormányzat kell, melynek tagjai – magával Rousseau-val szólva – »engedelmesen hordják a közüdv igáját«.”