(Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd)
Mahmúd Ahmadinezsád volt iráni elnök előadást tartott a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. „Kitört a botrány.” A vérszagot megérezve Hack Péter megosztotta a honi nyilvánossággal, hogy mit gondol hazánk szuverenitásáról, és mi a véleménye az egyetemi autonómiáról.
Röviden: mindkettőt viccnek tartja.
Az elmúlt években Hack inkább kiegyensúlyozott, elemző nyilatkozatairól volt ismert. Ezért is meglepő a mostani vehemenciája: felszólítja az NKE rektorát, hogy mondjon le, és azt szeretné, ha komoly politikai következményei lennének ennek az ügynek, különös tekintettel arra, hogy az NKE a kormányzat egyeteme.
És ha már a kormányzatnál tartunk, gondolom, ideális esetben a kormánynak is le kellene mondania.
Itt álljon meg a menet!
Rengeteg kérdés vetődik fel.
Jogászként és egyetemi tanárként mit gondol Hack Péter az egyetemi autonómiáról? Fogalmazzon világosabban azzal kapcsolatban, hogy
Ahmadinezsád meghívása hogyan is érinti a végrehajtó hatalom és az egyetemi vezetés kapcsolatát?
Jogállamnak tartja Magyarországot vagy valami egészen másnak? Ezt a kérdést itt hagyom a levegőben azzal a megjegyzéssel, hogy döbbenetes, hogy már jogászok is így gondolkodnak hazánkról.
A következő kérdés, hogy Hack Péter mit gondol Magyarország szuverenitásáról. El lehet itt sütni olyan szofizmákat, hogy 1848-ban és 1956-ban nem azért harcoltunk, hogy utána Mahmúd Ahmadinezsád tarthasson előadást az NKE-n. Csakhogy a nagy helyzet az, hogy
a szuverenitás éppen azt jelenti, hogy nem mondhatják meg nekünk kívülről, hogy milyen döntést hozunk.
Ha az NKE rektora Ahmadinezsádot akarja meghívni, akkor nem kell azon törnie a fejét, hogy erről mit gondolnak Washingtonban, Moszkvában, Pekingben vagy Tel Avivban. Aki nem képes elviselni a magyar állam szuverenitását és az NKE egyetemi autonómiáját, annak érdemes önvizsgálatot tartania, hogy pontosan mire tett esküt országgyűlési képviselő korában és mit képvisel egyetemi tanárként.
Értem én, hogy Ahmadinezsád a nemzetközi antiszemitizmus szimbolikus alakja. Az is nyilvánvaló, hogy
az antiszemitizmus az ostobaság és a politikai neoprimitivizmus netovábbja,
hiszen egydimenziós és rögzített ellenségfogalommá teszi a „zsidót”.
Csakhogy most nem erről vitatkozunk, hanem egy iráni vendégről, aki korábban államfői szerepkört töltött be.
Persze jó lenne tárgyilagos vitát folytatni az antiszemitizmusról: jó lenne megvizsgálni és napfényre hozni annak lélektani, politikai és társadalmi mozgatórugóit.
Az egésznek terápiás jellege is lehetne, hogy végre felnőtt módjára túl tudjunk lépni a huszadik századon.
De most nem ez a kérdés forog fenn.
Az aktuális kérdés ez: aki olyan mértékben becsüli alá a magyar állam szuverenitását, mint Hack Péter, az milyen alkalomra vár, hogy homályos célzások helyett végre nyíltan is kimondja a véleményét?
Miért nem mondja ki őszintén, hogy Budapestnek a globális játéktérben nem osztottak lapot, és nincsen joga még a sokoldalú tájékozódáshoz sem?
Miért nem mondja ki, hogy az egyetemi autonómia szerinte csak egy vicc?
Az őszinteség nagy erény!