Nem volt annál arcpirítóbb hazugság, mint a szovjet megszállást felszabadulásként ünnepeltetni

(Nyitókép: Wikimedia Commons)

Gyűlöltük az iskolai április negyedikei felszabadulási emlékünnepeket.

Közülünk – az ünnep elszenvedői közül – sokan természetesen csupán azért gyűlölhetünk, mert a második világháború véget ért – a szovjetek legyőzték a németeket, hiszen különben meg sem születhettünk volna.

Mégis: nem volt annál arcpirítóbb hazugság, mint a szovjet megszállást felszabadulásként ünnepeltetni.

Húsz éve már, hogy minden év április 16-án a holokauszt magyarországi áldozataira emlékezünk, mivel 80 évvel ezelőtt ezen a napon kezdődött a zsidó származású magyar állampolgárok gettóba zárása. Erre az eseményre (amely nem volt előzmények nélküli, hiszen 1938-ban hozták az első zsidó törvényt, és 1942-ben már munkaszolgálatra vitték a zsidó honfitársainkat), amikor a magyar állam saját állampolgárait üldözte a megszálló nácikkal kollaborálva, megrendülten emlékezünk számos eseményen. Egyebek mellett a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria „Így történt – A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain” címmel rendez kiállítást, a Mathias Corvinus Collegium pedig SOA 80 címmel kötetet biztosít a tanév végén a középiskolák számára.

A háború után először is az ország polgárai – a haláltáborokból, munkaszolgálatokból, a Don-kanyarból, később az orosz hadifogságból visszajöttek, illetve az itthon az ostromot átvészelők – két kezükkel újjáépítették az országot. Hullákat hordtak el az útról, törmeléket szedtek össze, megpróbáltak élni. Örkény pontosan írja le az állapotokat, a romon lelt hirdetés felelevenítésével: „Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné.” 1948-ban még megjelenhetett Bibó István kitűnő írása a Válaszban Zsidókérdés Magyarországon 1944 után címmel, ám az elcsalt választások után a kommunisták hatalomra kerülésével végleg letörte a normális életre mutató vágyakat a valóság:

Így aztán nem csupán azért nem kerülhetett sor a nemzeti trauma kibeszélésére évtizedeken át, mert sorscsapás sorscsapást követett: a német megszállást a szovjet, s ugyan a Vörös Hadsereg kiűzte a németeket, de közben iszonyatos dúlást végzett, amit lehetett, ellopott, elégetett, amikor nem zabrált, akkor pedig nőket gyalázott meg.

A mindennapos traumák része volt, amit Polcz Alaine így ír le az Asszony a fronton fájdalmas remekében: „Hátravittek a konyhába, és úgy vágtak a földhöz – valószínűleg megint védekezni akartam vagy támadni –, hogy a fejem bevágódott a szemetesláda sarkába… Elvesztettem az eszméletemet. Az esperes nagy belső szobájában tértem magamhoz. Az üvegek kitörtek, az ablakok bedeszkázva, az ágyon nem volt semmi, csak a csupasz deszkák, azon feküdtem. Az egyik orosz volt rajtam. Hallottam, ahogy a mennyezetről egy női hang csapott le: anyu, anyuka! – kiabálta. Aztán rájöttem, hogy az én hangom az, én kiabálok.
Mikor rájöttem, abbahagytam, csöndesen, mozdulatlanul feküdtem. A tudatommal nem tért vissza a testérzékelésem, mintha megdermedtem vagy kihűltem volna. Az ablaktalan, fűtetlen szobában, meztelen alsótesttel fázhattam is. Nem tudom, még hány orosz ment át rajtam azután, azt sem, hogy azelőtt mennyi. Mikor hajnalodott, otthagytak. Fölkeltem, nagyon nehezen tudtam mozogni. Fájt a fejem, az egész testem. Erősen véreztem.”

Az akut tragédiák halmozása önmagában is elhúzhatta volna a történtek közösségi átbeszélését, de a normális hang éle kicsorbult végleg, amikor a szovjet rémuralom államformává vált.

Ami olyannyira igaz volt, hogy nem egy polgártársunk akadt, aki üldözöttként túlélte a vészkorszakot, majd megölték az oroszok.

Miként akadt olyan is nem egy, aki előbb nyilasként, később kommunistaként találta meg a kenyerét.

Az emberi gonoszság örök képviselői szép számmal kivették a részüket itthon is, ahogy Heltai Jenő írja forrásműként is káprázatos Négy fal között című ostromnaplójában: „Egy házmester orosznak öltözötten egy másikkal járkál zabrálni.”

Könnyen meglehet, hogy előtte mind a ketten nyilasként tolvajkodtak.

Rettenetes tragédia nem csupán az, hogy a különböző bűnök a maguk idejében nem lettek megbeszélve, és nem csupán az, hogy a vészkorszak embermentői – a Jad Vasem kertjében közel ezer fa emlékezik meg egy-egy magyar embermentőről – nagyrészt nem lettek rögtön megünnepelve, hanem az is, hogy a nemzeti  tragédiák áldozatainak sokasága hunyt úgy el, hogy túlélőként nem beszélhette ki magából az átélteket.

Mindebből következik, hogy a háború után nyolc évtizeddel, amikor alig vannak már túlélők, nem pótolhatóak az egykor elmaradt beszélgetések.

S a ma élőknek arra sincs semmi oka, hogy a múlt bűneiért szégyenkezzenek, semmi közük hozzájuk (már eltekintve egy-két aggastyán nácitól, kommunistától, vagy a más fajsúlyban bűnös, még élő állampárti haszonélvezőktől).

Annál inkább fontos az egész kontinens számára, így hazánkban is, hogy a békében és demokráciában felnőtt generációk is szembesüljenek a második világháború tanulságaival.

Mert a túlélők távozásával nem távozhat az a tudás, amit a két kommutatív totalitárius rezsim tapasztalati tudásként átadott az akkor élőknek:

Ráaádul bármi is legyen az azonosulás titkos ösvényeinek mágikus vonzereje: idióták, gonoszok mindig és mindenütt akadnak, akik e gyilkos vakhitek követőivé válnak.

Az én nagyszüleim és szüleim még úgy élték le életük java részét, hogy, Orbán Ottóval szólva: „befújja Auschwitz és a Gulag vaskályhájának füstjét a szél”, mert az a füst itt szállongott évtizedekkel a krematórium kihűlése és a szovjet tömegsírok behányta után is.

Ám az én korosztályomnak még megadatott, hogy a túlélők zsigereiken át is továbbadják az irtózatot a vad ideáktól, a világmegváltás veszélyeitől, s az alapértéket elfogadva – szabadság, joguralom, nemzeti önrendelkezés, demokrácia –, pragmatikus szemlélettel és a nagyon is megfontolt haladás híveként éljünk. 

A háború lezárultának kerek évfordulója módot ad arra, hogy minderről széles körben és eltérő technikákkal, de átadjuk tudásunkat, tapasztalatunkat az utánunk jövőknek.

Van rá közösen egy évünk, hogy ki-ki kitalálja miként venne részt ebben a munkában.