Konzervatív oktatáspolitika – válasz a progresszív szakértőknek

A nyitókép illusztráció. Fotó:Pixabay

A szerző a miniszterelnök politikai igazgatója.

Pár hete viszonylag nagy publicitást kapott, hogy korunk ünnepelt történésze és jövőkutatója, Yuval Harari bevallotta, hogy fogalma sincs, mit érdemes oktatni ma az iskolákban, mert holnapra lényegében minden az érvényét veszti. Ez olyan őszinteség, amely egyfelől akár díjazandó is lehet, másfelől mégiscsak valamiféle válságtünetre mutat rá. Tényleg semmit nem tartunk annyira időtállónak, hogy azt gondolnánk róla: 20 év múlva is megállja majd a helyét? 

Nem csoda, hogy Harari kijelentésére születtek szellemes válaszok, amelyek rámutatnak: a klasszikus műveltség mégiscsak van annyira időtálló, hogy beleférjen a tananyagba. Persze Harari nem oktatási szakember, inkább olyan népszerű értelmiségi és akadémikus, akinek figyelnek a szavára. Mondhatni korunk prófétája – s minden próféta olyan, amilyet a saját kora kitermel. Az a helyzet ugyanis, hogy Hararinak a saját logikája szerint igaza van. Az ő gondolatmenete a folyamatos és egyre gyorsuló progresszió logikája, amely rendre kidobandónak és elavultnak láttat mindent, ami nem a haladás éppen aktuális terméke. Mivel azonban a haladás egyre gyorsul, s vele egyre gyorsabban avul el minden ismeret, e gondolatmenetet követve óhatatlanul oda lyukadunk ki, hogy egy ponton túl az egész világunk értelmezhetetlenné válik, minden igazság érvényét veszti, és darabjaira hullik szét. Ekkor szembesülünk azzal, hogy nem tudjuk, mit tanítsunk az iskolákban. Ez pedig – nem látok más olvasatot – az oktatás válságához vezet.

A legutóbbi, 2022-es PISA-felmérés eredményei szerint az OECD-országokban jelentősen romlott a színvonal matematikában és szövegértésben. A felmérés eredményeit bemutató tanulmány azonban rámutat, hogy nem pusztán a COVID oktatásra gyakorolt hatásairól van szó: az idősoros adatok alapján a teljesítmény gyengülése legalább egy évtizede tart, és mélyebb problémákkal hozható összefüggésbe. Rápillantva a jelentés összefoglaló táblázataira, látszik, hogy – többek között – a belga, a finn, a francia, a holland, a német és az osztrák értékek az elmúlt tíz évben látványosan csökkentek. S ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy a legjobban teljesítők között szinte kivétel nélkül távol-keleti országokat látunk valamennyi területen.

A progresszió ismertetőjegye, hogy ki akarja játszani egymás ellen az időtállóság és korszerűség szempontjait, rendre az utóbbi javára. Magyarországon két ilyen progresszív oktatási irányzat is teret nyert a második világháború után. Az egyik a kommunista, a másik pedig a rendszerváltoztatás utáni progresszív liberális oktatáspolitika. Mindkettő csak rontott a helyzeten. Hiszen gondolhatunk akármit az alapvetően konzervatív, helyenként poroszos oktatásról, eredmények tekintetében mégiscsak messze túlszárnyalja mind a kommunista, mind a liberális modell teljesítményét, hiszen a legnagyobb magyar tudósokat, a 20. századot formáló magyar elméket még ez a rendszer nevelte ki. Ez a konzervatív felfogás olyan hatásos volt, hogy még a kommunizmusban is éreztette hatását. Karikó Katalin és Krausz Ferenc is úgy nyilatkozott, hogy a régivágású, tekintélyes tanáregyéniségek nagyban hozzásegítették őket a sikerhez. Lehet, hogy ez a rendszer rugalmatlan és indokolatlanul szigorú volt, nem kezelte megfelelően az egyes diákok közötti különbségeket, de volt előnye is. Abból indult ki, hogy létezik időtálló tudás, amely megérdemli, hogy a lexikális ismeret rangjára emeljék, ezért ösztönözte és elvárta, hogy a diákok és hallgatók behatóan elsajátítsák azt; ezen biztos tudásra támaszkodva kezdjenek neki a valódi tudáshoz elengedhetetlenül szükséges értelmező és nem ritkán kritikai gondolkodáshoz.

A progresszív, alapvetően liberális oktatáspolitika, amellett, hogy igyekezett felszámolni a konzervatív modell vélt vagy valós rugalmatlanságát, sajnos felszámolta annak értékeit is. S ez nemcsak hazánkban történt meg, hanem a nyugati világ szinte minden oktatási rendszerében. Az elveket, amelyekre az új elképzelés épült, még az 1990-es évek második felében kezdték kidolgozni, s mondhatni lóhalálában, a 2000-es évek első felében már be is vezették. S ahogy az új elvek között tanuló diákok elérték azt a kort, amit Magyarországon az általános iskola felső tagozata jelöl, a nyugati oktatási rendszerek – mint az a korábban idézett felmérések alapján látható – egyre rosszabb eredményeket produkáltak. Tehát a Nyugaton úgy döntöttek, hogy kipróbálnak valamit. Mi, magyarok is így döntöttünk – pontosabban így döntött a baloldali, liberális kormányzat korábban. Ez a valami, úgy tűnik, nem váltotta be a reményeinket. Van ilyen, máskor is előfordult már hasonló. Az Egyesült Államokban például atommeghajtású autókkal kísérleteztek az 1950-es években, aztán érthető okokból elvetették az ötletet. Gond akkor van, ha görcsösen ragaszkodunk a csődöt mondott megoldáshoz, mert ideológiailag elfogultak vagyunk.

Mondanom sem kell, a progresszív oktatás hívei és az ehhez a táborhoz tartozó oktatási szakemberek épp ilyen dogmatikusak lettek. Úgy álltak hozzá, mint a progresszívok általában szoktak: „ha a tények megcáfolják az elméletünket, annál rosszabb a tényeknek”. De mint tudjuk, a Titanic kapitánya is rendíthetetlenül hitt saját hajója elsüllyeszthetetlenségében, és éppen ez okozta a tragédiát. Amikor már térdig gázolnak a jeges tengervízben, a progresszív liberális iskola teoretikusai között elindul a messiásvárás. Az oktatás esetében ez azt jelenti, hogy eljön majd a megfelelő módszer, a megfelelő eszköz vagy a megfelelő emberanyag, amely egy csapásra megváltoztatja a dolgok menetét, s minden rendbe jön („Wir schaffen das!” – hogy a klasszikust idézzem).

 amely a lexikális tudás időtállóságával szemben akarta kijátszani a gyors információszerzést. Majd mikor ez nem működött, jött a megfejtés: minden rendbe jön, ha digitalizáljuk az oktatást. Aztán a COVID mutatott rá, hogy a digitális oktatás nemhogy nem old meg semmit, hanem éppen ellenkezőleg: ha dominánssá válik, akkor igencsak jelentős problémát szül. Végül a messiásvárás sorába illeszkedik az ideológiai indoktrináció is, magyarán, hogy a progresszív liberális elvek erőszakos terjesztése oldja majd meg az oktatás problémáit. Szerencsére nálunk, Magyarországon ez politikai ellenállóképességünk okán egyelőre elmarad, de tőlünk nyugatabbra nagyon is dívik – egyetemi safe space-ekkel, kritikai fajelmélettel, általános iskolai genderérzékenyítéssel. Fullba nyomják, ahogy kell.

A progresszív liberális oktatási szakértők dogmatikussága idehaza sem maradt el nyugati társaikétól, hiszen mindenre és mindenkire farkast kiáltanak, aki kritikát mer megfogalmazni a nézeteikkel szemben. Az ő soraikat erősíti például Radó Péter oktatáskutató, aki a nemrég a Népszavában fejtette ki a nézeteit. Eközben – csak egy darabig számoltam – legalább három alkalommal használta a „szélsőjobboldali, radikális, ultrakonzervatív, populista” jelzőcsokrot. Felmerül a kérdés, hogy ha maga a szakértő érvek helyett ilyen indulatos jelzőkkel dobálózik, akkor a maradék érvei vajon mennyire megalapozottak.De nem csak formai gondok akadnak Radó mondandójában. Jó ideológiai katonaként a valóság átkeretezését is tetten érhetjük benne. Azt állítja például, hogy a kompetenciaalapú oktatás sohasem a lexikális tudás ellen irányult, hanem „bőséges keretet kínál ahhoz, hogy a nemzeti műveltség hagyományait tovább lehessen vinni”. Nahát, mintha korábban nem erről szólt volna a fáma! A kompetenciaalapú oktatás élharcosának számító baloldali kormányok programjában például ez állt: „Tovább csökkentjük a gyerekek felesleges lexikális ismeretekkel való terhelését”. Mondja valaki, hogy ezek nem a lexikális tudással szemben megfogalmazott mondatok! Aztán a kérdésben illetékes egykori SZDSZ-es miniszter, Magyar Bálint így fogalmazott:

Szerintem ezek fényében nem véletlen, hogy a széles közönség mindezt a lexikális tudás ellen irányuló tendenciaként értékelte.

De nézzük, mit mondott korábban minderről Radó Péter! 2009-ben azt, hogy „a kompetencia fogalma azt is jelenti, hogy ennek előtérbe kerülésével elkezdődik a hagyományos kulturális kánon [...] fellazítása. [...] Tartósan együtt kell élnünk ezzel a kánonnélküliséggel, az ebből eredő értékbizonytalansággal [...]”.Könnyen lehet, hogy Radó Péternek igaza volt, s mára azt is látjuk, hová vezet mindez: az ezen nézeteket vallók – mint például a cikk elején idézett Harari – azt sem tudják, mit tanítsanak az iskolákban. De van még tovább is.

A kompetenciaalapú oktatás programjának zenitjén, tehát 2007-ben, Radó amellett érvelt, hogy az oktatás még mindig hemzseg az elitista elvárásoktól. Nehezményezte például, hogy sajnálatos módon továbbra is fontos az általános műveltség, amely szerinte egy „értelmiségi-középosztályi kulturális bázison alapuló” elváráshalmaz. Ennyit arról, hogy itt nem a lexikális tudás elleni fellépésről volt szó... De a progresszív szakértő frissebb jóslatokat is megfogalmazott. 2020 márciusában még úgy nyilatkozott a pandémia elején elindult digitális oktatásról, hogy ha annak eszközei beválnak, „szeptembertől pedagógiai forradalom indulhat az oktatásban”. A mostani Népszava-interjúban pedig azt olvashatjuk, hogy a nyugati oktatási rendszerek rossz eredményei éppen a COVID-járványnak tulajdoníthatóak. Ennyit a megváltó digitális oktatásról. Felmerül a kérdés, (1) vajon négy éve tévedett Radó Péter, (2) vagy most téved, esetleg (x) mindkét esetben tévedett. Mindenesetre én az (x)-re tennék.

Ugyanakkor a számos ideológiai bakugrás mellett állandó elem is megfigyelhető Radó Péter mondandójában. Mint ahogy 2007-ben is, úgy ma is elitizmussal vádolja azokat, akik nem vallják az ő progresszív nézeteit. Ebbe a trendbe illeszkedően elitizmussal vádolja az Mathias Corvinus Alapítványt és a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet, mert mindkét intézmény – többek között – épp az oktatás megújításán dolgozik. 

Ebben a szemléletben dolgozunk azért, hogy a magyar fiatalok – szerte a Kárpát-medencében – kihozhassák magukból a legtöbbet. Olyan diákokat és hallgatókat képzünk, akik amellett, hogy értik a magyar kultúrát, jártasak a nagyvilág dolgaiban is: magyar fejjel állják meg a helyüket a nemzetközi versenyben. Tesszük ezt gyakorlatorientáltan, neves külföldi és magyar oktatókkal és a legmodernebb eszközökkel. De a konzervatív oktatás része az az alapvetés is, hogy tanári tekintély nélkül nem lehet sem humán- sem természettudományokat oktatni.

A tekintély alapja pedig a szakmai kiválóság, az elmélyült tudományos ismeret és a közösségszervezés gyakorlati képességének hármasa. Ezért döntött úgy Magyarország Kormánya, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen életre hívja a Nemeskürty István nevével fémjelzett tanárképző kart. Tette mindezt abból a felismerésből, hogy a tanári pálya éppúgy a közszolgálat része, mint az egyetem által lefedett többi hivatás. Szó sincs elitképzésről, hiszen éppen az a célunk, hogy minél több kiváló tanáregyéniség legyen szerte az országban. Ezt már csak az is bizonyítja, hogy a kormány az elmúlt 14 évben kifejezetten sokat tett azért, hogy a magyar oktatás egyben a társadalmi felzárkózást is szolgálja. Állami fenntartásba vettük az oktatási intézményeket, hogy ne az önkormányzatok módossága határozza meg az oktatás színvonalát.

Növeltük a pedagógusok és a szakképzésben dolgozók bérét, önálló jogállást kapott a tanári hivatás, megújult több mint 4500 iskola és óvoda. Megjelentek az ingyenes tankönyvek, és elindult a digitalizációt segítő eszközök széles körben való kiosztása, továbbá 40 ezer hátrányos helyzetű diák kap ösztöndíjat. Átalakult a szakképzés úgy, hogy a duális képzés hatékonyabbá válása mellett kiemelt hangsúlyt kapjon a felzárkóztatás, és csökkenjen a lemorzsolódás. Ez kiváló lehetőséget jelent többek között a végzettséggel nem rendelkezők számára. Emellett a Magyarországon a felsőoktatásra fordított költések aránya – a GDP két százalékával – az európai élmezőnybe tartozik. Mindez abból a meggyőződésből történik, hogy látjuk, milyen károkat okoztak a progresszív elvek a magyar köz- és felsőoktatásban. Mindemellett amikor konzervatív oktatáspolitikáról beszélünk, nem a régi módszerek visszahozatalát értjük alatta. 

Olyan oktatási rendszert szeretnénk, amely amellett, hogy elengedhetetlennek tartja a klasszikus európai és a nemzeti műveltség átadását, 

Az egyik a másik nélkül csupán félkarú óriás.

Ezért is tartjuk fontosnak, hogy elmondjuk a diákoknak és a hallgatóknak, milyen tehetséges és világlátott emberek éltek előttük, akiknek köszönhetően nem kell mindent a nulláról kezdeniük. Hogy ők egyszerre a nyugati civilizáció és a magyar nemzet részei, s hogy az elődeiket foglalkoztató problémák ma sem vesztettek az érvényükből. Sőt, a ma elő nemzedékek feladata, hogy továbbgondolják azokat. „Ez a mi munkánk, és nem is kevés”.