Miért érzi bárki úgy, hogy az anyák napját véleményeznie kell?
(Nyitókép: Mérő Vera Facebook-oldala)
„Az, hogy valamikor egy, kettő, három gyerek anyja leszek vagy senkié, hogy a macskámmal akarok élni, egy férfival vagy egyedül, nem közügy, hanem az én döntésem vagy sorsom.
Miért érzi bárki úgy, hogy véleményeznie kell?” – teszi fel a kérdést anyák napjára előretekintve Mérő Vera,
és restellem, de úgy érzem, hogy ezt véleményeznem kell.
Mégpedig azért, hogy tisztázzunk néhány félreértést, továbbá megtaláljuk a közös pontokat. Kezdjük az utóbbival.
Ha egy politikus már nőnapon is „köszöntöm az édesanyákat” tartalmú jókívánsággal rukkol elő, az joggal bánthat egyes gyermekteleneket, különösen azokat, akik e hiányuk miatt (akár be nem vallottan) két lábon járó kudarcnak érzik magukat, és a fura nőnaptól valami kis simogatást remélnek.
Arra tehát érdemes lenne némi empátiával odafigyelni, hogy túltolva se legyen a dolog
– miként az se kérdés, hogy a személyes drámákba bele nem látó kíváncsi szomszéd vagy nagyokos rokon ne kezdjen faggatózni, hogy mi ez a tötyörgés a gyermekvállalással vagy a kistestvérkével, miközben a számonkért fiatalasszony esetleg épp a harmadik spontán vetélése utáni csöndes gyászfolyamaton megy keresztül, például.
Ha azonban egy nő nyilvánosra állított bejegyzésben vagy újságcikkben adja hírül, hogy ő márpedig tudatosan gyermektelen, akkor ráutaló magatartással jelzi, hogy ezt közügynek, azaz megvitatható, sőt megvitatandó kérdésnek tekinti.
Amikor az egyedülálló negyvenes kiposztolja a Facebookon, hogy #takavanaméhemből, viselje el, ha érkezik egy kommentelő, és kifejti véleményét.
És amíg anyák napja előtt az a téma, hogy a gyermekvállalás igenis magánügy, addig teljesen nyilvánvaló, hogy bőven akadnak ez ügyben ki- és átbeszéletlen frusztrációk. A Semmelweis-nap előtt legalábbis nem szokás cikkekben jelezni, mennyire nincs köze senkinek ahhoz, hogy egészségügyi dolgozó vagyok-e vagy sem.
Különösen izgalmas, hogy Mérő Vera egyfelől rámutat, sokan egyszerűen „belesodródnak” abba a kockázatba, „ami a negyven feletti gyerekvállalással jár”, másfelől felhívja a figyelmet: „senki ne vállaljon társadalmi elvárásból gyereket, mert abban sosincs köszönet”.
Nem lehet-e, hogy aki „belesodródik” a késői családalapításba, az esetleg ugyanúgy társadalmi elvárásokból teszi ezt?
Értelmiségi körökben nem alap-e, hogy a fiatal először éljen, szerezzen szerteágazó tapasztalatokat, és a karrierjét „sínre állítva” építsen fel egzisztenciát? Ki megy jobban szembe az aktuális konvenciókkal: az-e, aki adott esetben már 22-23 éves korában éretten és átgondoltan ki meri mondani a feltételek nélküli igent, vagy az, aki legfeljebb összeköltözik, aztán a munkahelyi ranglétrán felfelé haladva és fogamzásgátlót szedve várja, hogy elkövetkezik-e a mindkét fél számára ideális pillanat a családalapításra? („Ma már mindenki így csinálja.”)
Miközben az utóbbi típusú kapcsolatok 30 százaléka három éven belül felbomlik, és lehet menni vissza a start mezőre.
„Az online térben elmagányosodó” húszasok pártalálási nehézségeinek hátterében meg aztán pláne társadalmi nyomás áll – megveszi a szülő az okostelefont már az alsós gyerekének, „mert a többi szülő is ezt teszi”, aztán megy a lamentálás, hogy jaj-jaj, hányan nem képesek offline ismerkedni. És ó, mizéria, pornófilmek mennek szünetben a fiúöltözőben. Gyanús, hogy a tendenciákat tekintve mindez átfogóbb és mérgezőbb problémává kezd válni, mint az, hogy firtatja-e a nagyi határsértő kérdéssel a felnőtt unoka családalapítási terveit.
Érdekes felvetés az is, hogy mivel az anyák napja „egy intézményesített, jórészt kifelé megélt ünnep, sokakban okozhat nyomasztó érzéseket és felerősíthet veszteségeket”. Már eleve kiváló példa ez arra, hogy miként és milyen sebességgel gyűrűzik be hozzánk a safe space-es nyugati módi – tavaly ilyentájt még németországi hírekből jött szembe, hogy az anyák napja „nyomást helyez a nőkre”,
erre tessék, már a glamour.hu-n tart a progresszió gyorsvonata.
Ezt is ajánljuk a témában
Egy kicsit megint jobb hely lett a világ. Hiszen „a lények” oly sokfélék manapság, hogy az anyákról szóló külön megemlékezés nem is lehet más, csak barbár kirekesztés. Ugye?
Ráadásul nem világos, miért pont a szerencsétlen anyák napjával van baj, amelyet eleve egy gyermektelen amerikai nő kezdeményezett – nyilvánvalóan nem azért, hogy „nyomás alá helyezze” önnönmagát vagy traumatizálja a hozzá hasonlóan elárvultakat. Ugyanezzel a logikával a Valentin-nap is kínszenvedés mindenkinek, aki aktuálisan nem él párkapcsolatban, le minden rózsaszínű szívecskével; de a halottak napja meg aztán pláne „sokakban okozhat nyomasztó érzéseket és felerősíthet veszteségeket”. Söpörjük mindezeket a szőnyeg alá, hátha akkor majd nem léteznek?
Nem pont az lenne az efféle napok lényege, hogy lehetőséget kapjunk a szükség szerinti megállásra, az elgondolkodásra és a szembenézésre?
Az például remek, hogy Mérő Vera felteszi a kérdést: „És ha nincs saját gyerek, »csak« pedagógus vagyok, aktív nagynéni, keresztanya vagy szomszéd, az miért olyan kevés?” Így ugyanis tisztázhatjuk: az egyáltalán nem kevés, sőt, pont ez az egyik lehetséges megoldás. Lamentálás, szelfik posztolgatása és kommentek olvasgatása helyett körülnézni, hol is tehetném hasznossá magam a környezetemben. Ha egy valóban önfeláldozó pedagógus, nagynéni vagy szomszéd akár csak egy pillanatra is feleslegesnek és alacsonyabb rendűnek érzi magát,
azért nem az univerzum vagy az anyák napja a hibás, hanem az illető közvetlen környezete,
amely nem képes (legalább kétség esetén) érdemben éreztetni az adott nővel, hogy igenis óriási segítség ő, konkrétan kincs.
De még ha külön elismerésben nincs is része, az efféle önfeláldozó pedagógus, keresztanya vagy szomszéd legalább bizonyosan nem kapja meg soha a Mérő Vera által emlegetett „szingli macskás nő” jelzőt – hogy is kapná, ha eszébe nem jut a Facebookon hozzászólásokat böngészni, miközben keresztgyerekre vigyáz, diákokat korrepetál vagy szomszéd nénit istápol.
Persze igaz, hogy ez „láthatatlan munka”, mi több, „áldozat”.
Mindenkinek joga van ehelyett akár tudatosan a kanapén heverészve a közösségi oldalakat görgetni és macskás szelfiket lődözni. De ha már Mérő Vera is előállt egy figyelmeztetéssel, magam is megtenném: az ilyen életben sosincs köszönet.
*
Ezt is ajánljuk a témában
Drag queen utasít, főpolgármester engedelmeskedik.
Ezt is ajánljuk a témában
Cseh Katalinék megszavazták. És ezzel együtt azt is, hogy a jövőben egyetlen orvos se tagadhassa meg az abortuszban való részvételt.
Több fontos területen lehet komoly változás.
Adatvezéreltséget szorgalmaz Lannert Judit, nagyon helyesen – lássuk is az adatokat! Francesca Rivafinoli írása.
Igen, most. Íme Európa vezető országának kormánypártja, a világ egyik legrégebbi politikai tömörülése és annak kongresszusa. Francesca Rivafinoli írása.
Az Európai Bizottság közvetlenül a választások előtt megmérte, a magyarok hány százaléka elégedett az életével. Francesca Rivafinoli írása.
Az Otthon, édes otthon rendkívül hatásosan próbálja elérni, hogy mindenféle emberi kapcsolattól elmenjen a kedvünk.
Ha az állítás az, hogy eddig csupa farizeus volt kormányon, akkor „rendszerváltás” címén nyilvánvalóan nem tőrőlmetszett farizeus hozzáállással kellene indítani a következő ciklust. Francesca Rivafinoli írása.
Különleges fotót osztott meg Anyák napja alkalmából Orbán Viktor.
Nézzük akkor a tényeket.
Sejteni lehetett, hogy az erőszakosságáról híres videójáték új feldolgozása nem fukarkodik majd a véres jelenetekben, meg is kapta a tizennyolcas karikát.
