Az „Isten, haza, család” nem egyszerűen választási jelszó – ezek az életünk sarokkövei

(Nyitóképen: Békemenet, 2022. március 15.; fotó: Magyar Nemzet / Kurucz Árpád)

A választások közeledtével a pártoknak újra jelszavakat, rövid, de velős üzeneteket kell keresniük, amikkel mozgósíthatják potenciális bázisukat, illetve megfogalmazhatják, mit gondolnak a világról.

Más kérdés, hogy idővel kiderült: a politikában a nyugodtság nem feltétlenül erény. Erő pedig az említett párt körül egyáltalán nem volt.

Hiába sürgetik az elemzők a konkrét terveket és a szakmai anyagokat, hogy mennyi lesz az áfa, épül-e akkugyár, ezek mellékes dolgok, melyek a vezérfonalból fognak majd következni.

Az ellenzék évtizedek óta  küzd vele, hogy bár hoz valamennyi szavazatot, az ország berendezéséhez, a társadalmi folyamatok alakításához, de akár az egyéni sorsok befolyásolásához édeskevés a „nemfidesz” és „nemorbán”. Ehhez képest egyébként

mert hogy milyen is volna ez a föderáció, azt nehéz pontosan átlátni. Lényeg, hogy a baloldal mindig rajtunk kívül keresi a célt, nagyon szeret valamihez csatlakozni (Varsói Szerződés, NATO, Szovjetunió, KGST, kommunizmus, liberalizmus, Nyugat, világ proletárjai, európai ügyészség),

Az Isten, haza, család ilyen szempontból tökéletes hívószó.

A magyar társadalom többségének jövőképét, életérzését és -filozófiáját remekül lefedő program. Idővel a Fidesz ezt megértette, és azóta retorikájában és cselekedeteiben használja. Viszonylag hosszú út vezetett el idáig. A magyar történelemben 1945 után éles választóvonal keletkezett,

az ehhez kapcsolódó értékekkel. A rendszerváltáskor egyes politikusok megpróbáltak visszatérni ehhez a ponthoz, de a látszólagos többség – és különösen az SZDSZ-es hangadók: a média, a korabeli „influenszerek”, politikusok – ezt elvetette.

Árvalányhajas, nacionalista, múltba révedő anakronizmusnak titulálták mindazt, ami a keresztény-nemzeti magyar múltban gyökerezett, és úgy tűnt, ők győznek. A rend azonban szép lassan helyreállt, és kezdünk visszatérni az 1945-ben megtört folyamathoz. (Ennek, a korabeli viszonyokat meghazudtoló első lépése volt a koronás címer helyreállítása, ami szinte surranópályáról leverte a látszólag logikusabbnak tűnő Kossuth-címert; nem 1956-hoz és a XX. századi köztársasági hagyományokhoz, hanem a történelmi Magyarországhoz léptünk vissza. Szerencsére.) 

Göröngyös, de végül célba érő út vezetett onnan, amikor még csak félve, inkább

és az őket kinevetők, a korszellem irányítására maguknak kizárólagosságot vindikálók azt hitték, ez valami avítt, marginális üzenet, odáig, hogy ezek a gúnyolódók szembesülni kényszerültek azzal, hogy ez igenis tetszik a magyaroknak, és rímel az akaratukra; a törvényeknek ezekből kell fakadniuk.

A magyar lelket már akkor sem értő nevetgélők úgy hitték, ők a korszellem, de aztán kiderült, hogy a magyarok többsége ezt a hármasságot vallja, ennek mentén rendezi be az életét, itt keresi az értékeket.

egyben azt is jelenti, hogy van célja az életemnek, Isten nélkül ugyanis minden esetleges, véges, vagyis értelmetlen.

A haza a földi közeget jelöli, amiben mozgunk: a körbeírható nyelvi-kulturális közösséget. A család pedig az a legszűkebb, szerető közösség, amiben a mindennapjainkat éljük.

A XX. század legnagyobb költőzsenije, a szeretethiányosan fogódzókat kereső József Attila húszéves korában dacosan – hogy ne mondjam, polgárpukkasztó SZDSZ-es attitűddel – szembefordult ezzel a vezérelvvel, egyetlen versszakban megtagadva valamennyit. („Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám”), 

(Csoda-e, hogy eltanácsolták a tanítástól?) De miként a mesterét háromszor megtagadó Péternek megadatott, hogy a feltámadt Krisztusnak háromszor mondhassa: szeretlek, uram; úgy tett hitet e háromság mellett halála évében, 1937-ben József Attila is. Először az Istenhez kéredzkedik vissza – „Nem emel föl már senki sem, / belenehezültem a sárba. / Fogadj fiadnak, Istenem, / hogy ne legyek kegyetlen árva.” – majd a hazához – „édes Hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad!” – végül utolsó versét azzal fejezi be: „Szép a tavasz és szép a nyár is, / de szebb az ősz s legszebb a tél, / annak, ki tűzhelyet, családot, / már végképp másoknak remél.”

Az ősbűn, az 1925-ös Tiszta szívvel utáni tizenkét évnyi vezeklésben sem tudta megtalálni a reményt, a hitet és a szeretetet, és nem maradt más kiút számára, mint az öngyilkosság.

Ha egy egész nép (vagy egy egész kontinens) tagadja és engedi el e hármat, úgy jár – szemünk láttára –, mint a kollektív sorsot a magáéban hordozó poéta.