Emberi szentek

Gyakran hangoztatott fordulat, hogy az európai értékrendet voltaképp három magaslat, domb határozza meg: az athéni Akropolisz, a római Capitolium, valamint a Jeruzsálem történelmi városfalán kívül álló Golgota. Az első a görög filozófiai gondolkodás fontosságát, az emberi értelemnek a világ megismerhetőségébe vetett bizalmát és a demokráciát mint a társadalmi együttélés legalkalmasabb formáját jelöli. A második a római jogra mint minden európai jogrendszer fundamentumára emlékeztet. A húsvét ünnepén különösen is a figyelem középpontjába kerülő Golgota mint Krisztus kereszthalálának, vagyis az ember megváltásának helyszíne a keresztény hit személyes életeket, történelmet és civilizációs hagyományt alakító erejére hívja fel a figyelmet. A demokrácia és a jog szerepe az emberi viszonyok alakításában az évezredek alatt nem veszített jelentőségéből, a közvélekedésben ma is korszerű, minden körülmények között hivatkozható állandóság. Ezzel szemben sajnos tagadhatatlan, hogy a kereszténység Európában egyre kisebb közösség számára fontos, mintha a bibliai történetek a modernitástól idegen hagyomány részei lennének. Az egyház pedig többnyire úgy jelenik meg, mintha elkeseredett utóvédharcot folytatva igyekezne fenntartani fontosságának, befolyásának látszatát, miközben – mi tagadás – vezetőinek, képviselőinek esendősége rombolja a hitelességét a világi közvéleményben, amely kajánul, de persze jogosan kéri számon a magasztos elvek követését azok felkent hirdetőin.

A teológia komoly és izgalmas tudomány, mégis, az egyházi vezetők megszólalása általában csak akkor jelenik meg széles körben, ha politikai ügyekben nyilvánulnak meg, amikor viszont a véleményük szinte kinyilatkoztatássá magasztosul a viselt magas egyházi tisztség által. „Ne vétkeinket nézd, hanem egyházad hitét” – szól a katolikus liturgia egyik legtitokzatosabb mondata, az áldozás előtti fohász, ami persze minden egyháztagra vonatkozik, az egyszerű hívőtől a püspökökig, akár Róma püspökéig. Nem felmentés ez, sokkal inkább annak belátása, hogy tetteikre, gondolataik megfogalmazására esetükben is nagyobb hatással lehet esendőségük, személyes tapasztalatuk, előéletük, pillanatnyi lelkiállapotuk, mint a betöltött méltóság és a mögöttük álló közösség súlya.

Az utóbbi hetekben nagy figyelmet kapott egy beszélgetés Ferenc pápával, melyben a szentatya Ukrajnára utalva azt mondta: „Az a legerősebb, aki megvizsgálja a helyzetet, gondol a népre, van bátorsága felemelni a fehér zászlót és tárgyalni.” A Vatikán igyekezett megmagyarázni az elhangzottakat, felhívva a figyelmet arra, hogy a tárgyalásra való buzdítás nem egyenlő a kapitulációval. A világi sajtó viszont alaposan kielemezte az egyházfő aktivista, gyakran csapongó megközelítését, kötődését a dél-amerikai felszabadítás teológiájához, ebből fakadó gyanakvását az „amerikai imperializmus” iránt, felelevenítve Kirill pátriárkával való 2016-os találkozásának emlékét, amikor is Oroszországot a kereszténység egyik fontos bástyájának nevezte. A Ferenc pápa feltételezett oroszbarátságáról szóló fejtegetéseket alig két héttel az után olvashattuk, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök – a korábbi látványos visszafogottságot követően – méltatta a Vatikán közvetítői tevékenységét, megköszönte az Oroszországba elhurcolt ukrán gyerekek hazajuttatása ügyében elért sikereket, és magas kitüntetésben részesítette a pápa háborús különmegbízottját és a Szentszék külügyeit irányító bíborost. Úgy tűnik tehát, hogy a valós szentszéki diplomáciai folyamatok és a pápa nyilatkozatai olykor némi esetlegességgel kapcsolódnak egymáshoz.

Ma még nem tudhatjuk, hogy Ferenc pápa miként fog bevonulni az egyháztörténetbe és a történelembe. E húsvét környéki napokban viszont érdemes megemlékezni arról, hogy nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1939. március 12-én választották pápává Eugenio Pacellit, a 20. század egyik legnagyobb formátumú, a világegyház kormányzását a legtragikusabb időszakban végző bíborost, aki néhány héttel a fehér füst felszállása után, immáron XII. Piuszként húsvét vasárnapján elhangzott szentbeszédében kísérletet tett a világégés megakadályozására néhány héttel azután, hogy a náci Német­ország annektálta Csehszlovákiát, Olaszország pedig megszállta Albániát. Pacelli egész más háttérrel lépett Szent Péter trónusára, mint az Argentínából érkező Jorge Bergoglio. Pápaságát megelőzően hosszú éveken át volt apostoli nuncius Németországban, tapasztalt teológusként és diplomataként pontosan tudta, hogy mire készül Németország, és azt is, hogy egy-egy nyilatkozatával milyen veszélybe sodorhatja a katolikus híveket a Harmadik Birodalomban. Antikommunista álláspontja is következetes volt, az 1956-os forradalom idején többször is szót emelt a vérontás, a szovjet megtorlás ellen. Jelmondata, az „Opus iustitiae pax”, vagyis hogy a béke az igazságosság gyümölcse, jól jelzi: Piusz békevágya nem tévesztette szem elől a jog szempontjait sem. S bár a háborút követően számos nyilvános kritika érte, ma már egyértelmű: XII. Piusz körültekintése, beszédeinek, enciklikáinak és a Szentszék diplomáciai tevékenységének összehangoltsága példaértékű volt.

Két példa két emberről, aki Szent Péter trónusán ült, ül, és aki a maga módján igyekezett, igyekszik mindent megtenni azért a békességért, amelyről a feltámadt Krisztus beszélt tanítványai­nak. Annak a közösségnek, amelynek tagjai egészen különböző háttérből jőve igen színes kis csapatot alkottak, megannyi indulattal, érzelemmel, gyarlósággal, kétellyel. Tilman Riemenschneider Krisztus megjelenik Mária Magdolnának című oltárképe azt a pillanatot rögzíti, amikor húsvét hajnalán a bűnös, de jó útra tért asszony találkozik a feltámadottal, a kép bal felső sarkában, nevéhez illően egy szikla tövében pedig a bűnbánó Péter apostol kicsi alakja látható. Ő tagadta meg nagypénteken háromszor is Jézust, aki ennek ellenére rá bízta az egyház ügyét, a keresztény közösség összetartását. Ha a kegyesség és a magasztosság helyett az emberi tényező fontosságára figyelünk, ha a személyes sorsok fordulatait, a bűnbánat és a hálaadás felszabadító erejét közérthetően bemutatva tudunk beszélni húsvét csodájáról, kevésbé kell aggódnunk, hogy a kereszténység elveszíti kapcsolatát a modern világgal, az egyház feladata, működése is közérthetőbbé válik, s a másik két domb mellett a Golgota jelentősége sem fakul. 

A szerző a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója, korábbi berlini nagykövet.