Orbán kemény fickó, ellenáll a befolyásolási kísérleteknek – Szörényi Levente a Mandinernek

Már megbeszéltük az interjút, amikor kirobbant a kegyelmi ügy – ön kilépett az államfő tanácsadói testületéből, majd Novák Katalin lemondott. 
Nemrég szedtem le a csoportképet a falról, ami tavaly májusban készült. Bekeretezve kapta mindenki a Várban a tanácsadói testület első összejövetele után. A mai napig büszke vagyok rá, hogy ott lehettem, nem tehetek róla, hogy sajnos okafogyottá vált. Amíg tudtam, segítettem. Hogy a választásra készülő ellenfeleim hogyan értékelik a történteket, nem érdekel, de megnyugvással vettem tudomásul az államfő példamutató döntését, ahogy a miniszterelnök úr évértékelő beszédét is, amelyben kimondta: a pedofíliával kapcsolatosan nincs kegyelem. Miközben kicsit elszorult a torkom, hiszen Katalin komoly minőséget képviselt. Most viszont tovább kell lépni, az ország sorsán túl a sajátom is foglalkoztat – jövőre betöltöm a nyolcvanat, az Illés zenekar pedig hatvanéves lesz. Szeretném egészségben megünnepelni mindkettőt!

Így legyen! Előzetesen abban maradtunk, a nemzethez tartozás kihívásairól beszélünk. Mit gondol, mit jelent ma magyarnak lenni?
Egy tudatos, lelki és szellemi értelemben is érzelemmé nemesülő döntést. Sorsközösséget és vállalást. Nem hiszem, hogy létezik erre pontos kifejezés, az ember valahogy hozza magával az elkötelezettséget a nemzet jövője iránt. Sokszor megkaptam, hogy „magyarkodom”. Ezt sosem értettem. Ezek szerint akkor egy osztrák „osztrákkodik”, egy svéd meg „svédkedik”? Ezt a szitokszót alighanem azok ellen találták ki, akik útban vannak a nemzeteket felszámoló, globalista ideológiákban gondolkodóknak. A bomlasztási folyamat nem tegnap kezdődött, s Európában láthatjuk, sajnos lassan mintha be is teljesülne. A „magyarkodók” megbélyegzése a világuralmi törekvéseket tápláló erők egyik technikai megoldása.

Súlyos szavak, Európára pedig még visszatérünk. Hasonlítaná ezt a folyamatot a huszadik századi despotikus törekvésekhez?
A bolsevikok és a nácik is le akarták uralni az emberiséget, erőszakkal átalakítani a társadalmakat, nyilván a maguk ördögi ideológiája mentén. Még a szimbólumaikat is ősi, kozmikus eredetű jelképekből vették. Már korábban is felhívtam azonban a figyelmet: kommunista bárki lehet, aki valami tévedésnél fogva így akarná jobbítani a világot. A valódi veszélyt a „kisebbségi” bolsevizmus jelenti.

Ha már „magyarnak lenni”: önnek is vannak német és szláv felmenői, és valahol azt mondta, a magyarság nem származás vagy vérség kérdése.
Pontosan. Nemrég megleptem a Bilbaóban élő unokahúgomat egy Kárpát-medence-térképpel, amin bejelöltem, honnan származik a családunk, és azt is, hol éltek-élnek rokonaink a második világháború óta. Spanyolország, Svájc, Francia­ország, Kanada – sorolhatnám. Vagy ott van egyik nagyapám, a német származású Paul Iván bácsi, aki a Horthy-korban a pénzügyminisztérium államtitkára volt, majd a nyilasok elől menekült. A Szörényi nevet azonban már a fater vette fel, aki még Grodaként Oravicabányán, az egykori Szörényi bánságban született; mivel fontos volt neki a magyarsága, ezt így is ki akarta fejezni.

„Magyarabb akart lenni az ősmagyarnál.”
Ez látszik. Így lettem én is Szörényi. Egyébként az osztrák anyakönyvi kivonatomon a Bálint, pontosabban a Valentin szerepel, mert a Csuka nagymama – a Zeneakadémia egykori zongoratanára – ragaszkodott a keresztény névhez. Oda is került a gót betűs, német nyelvű dokumentumra. A családfánkat egészen Anonymus említette korokig tudtuk visszafejteni, mélyek a gyökereink. Ezek után valóban felmerülhet, mitől is érzi magát magyarnak az ember. Mondom, talán nincs rá pontos definíció. Sok mindenről nem beszéltek nekünk a szüleink, különösen az ötvenes években. Kemény idők voltak, nagy volt a félelem, miután visszajöttünk Ausztriából, ahol születtem. A legfontosabb szikra talán az volt számomra, amikor felnőtt fejjel felfogtam, mekkora vállalás is volt a hazatérésük. A muter később azt mondta: itthon, Magyarországon magyarnak akart nevelni bennünket. Ennyi.

Említette a nemzetállamokat felszámoló szándékot. A bolsevikok is ezt akarták. Melyik a veszélyesebb ebből a szempontból?
Még az ötvenhatos forradalom előtt elkerültünk Szobra a testvéremmel egy bentlakásos iskolába, az ukrán katonákkal Budapest felé tartó, elképesztő hangokat kiadó tankok menetét a Duna-parton pedig onnan, a kastélyparkból láttam. Aggódtam az otthoniakért, nem jutott el hozzánk információ arról, hogy vannak. A tanárunk sem nyugtatott meg bennünket különösebben, azt mondta, másnap leverik a forradalmat a szovjetek, és szétlövik Budapestet. Igaza lett. Folytatódott az elnyomatás, ám – ami a kérdést illeti – én így is el tudtam jutni oda, hogy mire elkövetkezett a rendszerváltozás, az MDF-ben, a nemzeti oldalon kötöttem ki. Ahogy egykori szerzőtársam mondta, „rossz társaságba keveredtem”. Azóta is ott vagyok. Szóval nehéz megmondani, melyik a nagyobb fenyegetés. Egyébként emlékszem, valamikor a hatvanas évek vége felé egy zenekari beszélgetésen elkezdtem Amerikát dicsérni, leginkább a zenei inspirációk miatt, Bródy János meg később szinte nekem esett, mondván, azért a Szovjetunió is haladó szellemiségű. Komolyan mondom, a szélkakas lassabban fordul!

Jó, de a Rohan az idő című kötetben ön meg a Buddha útján a Távol-Keleten című könyvből idézi: „Az emberi lélek keleten keresi jövendőbeli menedékét.” Ez mit jelent?
Ezt a keresztanyám édesapja, Felvinczi Takács Zoltán, a budapesti kelet-ázsiai múzeum igazgatója írta. Érhetik az embert különböző impulzusok és hatások, végeredményben az a meghatározó, honnan jött, mit hoz magával. Az levakarhatatlan. Például amikor a Rákosi-címeren gúnyolódó nyugdíjas tanárunk egész egyszerűen elzavarta az orosz nyelvet oktató, okvetetlenkedő kollégáját, vagy amikor egy másik tanárunk egyszer csak elviharzott a történelem­óránkról, mondván, nem akar hazugságot tanítani – ezek meghatározó pillanatok. Persze azért megkért minket, ne jelentsük az igazgatónak. Eszünkbe sem jutott! A fater meg ugye megállás nélkül a Szabad Európa Rádiót hallgatta.

Az elnyomók 1990 előtt az oroszok voltak, most pedig a vádak szerint a jobboldal oroszbarát, keletre tekint. Ez feloldható?
A hidegháború idején is valójában két nagyhatalom harca zajlott a világuralomért, ez volt az amerikai–szovjet szembenállás lényege. Az utóbbi csapat, Leninnel és Sztálinnal az élen, csak előreszaladt a társadalom totális és erőszakos átformálásával, ám a bolsevikok a nácikhoz hasonlóan elbuktak. A világuralomra törekvés ma is létezik, működik, merthogy lényegében azonos gyökerű, ezt nevezem én világbolsevizmusnak. És ez bizony ma nyugat felől fenyeget, igaz, egészen más eszközökkel. Ma az orosz államfő már nem egy pártfőtitkár, de nem is cár, akinek a segítségével a Nyugat leverte az 1848-as szabadságharcunkat. Persze ettől még lehet rá haragudni. Mindenesetre a magyarság feje felett, mint oly sokszor a történelemben, megint kezdenek összecsapni a hullámok. Amerika nem hagyta békén a Szovjetunió egyes utódállamait, több helyen színes forradalmakat robbantott ki, folyamatosan szítja a feszültséget, nem mellesleg Trianont is többek között neki köszönhetjük. Nem oroszbarát, aki ezt kimondja. Persze jó, ha figyelünk a történelmi tapasztalatainkra.

Legutóbb arról beszélt a Mandinernek, csak akkor lépünk ki az Európai Unióból, ha kiutálnak minket. Mit szól az előző hónapok, évek egyre hevesebb vitáihoz?
Sok függ szerintem a júniusi választástól. Euró­pának ideje lenne végre felébrednie, sajnos azonban az emberek el vannak altatva. Régóta zajlik ez a folyamat. Csak egy példa: fiatal koromban jelentős volt a filmművészet, értelmes és komoly alkotások születtek Európában, az volt a csúcs, mára viszont Amerika szinte elkábította a nyugati világot a silány hollywoodi produkciókkal. Állandóan az agresszivitásról, a háborúról, illetve a hagyományos emberi értékek felszámolásáról van szó. És meg is van ennek a hatása a társadalom állapotára, az európai filmgyártás pedig padlóra került. Szerencsére ez nem annyira a mi problémánk, én inkább amiatt aggódom, nehogy valami elüsse Orbán Viktort. Még a lehetséges új amerikai elnök Donald Trump szerint is kemény fickó, s ellenáll a befolyásolási kísérleteknek. Európa közben teljesen be van kábulva.

Jó, de mégiscsak ide, Európába jöttünk be több mint ezer éve.
Persze, itt is van a helyünk! A Veled, Uram! előadás végén megidézzük a jelenetet, amikor Szent István király felajánlotta az országot Nagyboldogasszonynak. Tudom, cinikus vagyok, de azt szoktam mondani, ezt talán előbb kellett volna megtennie. Korona nélkül? A kozmikus biztatások úgy szólnak, hogy turulmadarunk továbbra is vigyáz ránk, ha igazak vagyunk utunkon. Ez benne is van az Atilla – Isten kardja című, 1993-ban bemutatott operámban. S bizonyos időszakokban a magyarság felemeli a fejét, alighanem most is ilyen kort élünk.

Lesz idén is István, a király előadás?
Természetesen, a Dóm téren, már kinn vannak az időpontok. Nem tudom, hogy lesz, de a végén megint meg kell hajolnunk majd Bródyval közösen. Így szoktuk. Ez az egyetlen lehetőség, hogy a közönség is láthassa, nincs vége mindennek a világban. Felidézek egy történetet. Valamikor az István, a király bemutatója utáni években ültem egy zsűriben, talán egy vetélkedő lehetett, ott voltak velünk többen, például egy szerkesztő hölgy a rádióból, akiből később SZDSZ-es politikus lett. Ő kérdezte meg váratlanul: komolyan gondolta-e Bródy az olyan sorokat a darabban, mint például „Nem kell olyan isten, aki nem tud magyarul”? Tipikus liberális akadékoskodás. Bennem maradt, már csak azért is, mert szerintem éppen ezek Bródy legjobb szövegei. Nemhiába óriási az érdeklődés még ma is a rockopera iránt: sikerült úgy bemutatni, mérlegre tenni ezt az egész küzdelmet, hogy valahogy mindenki megtalálhatja magát benne. Akkor és azóta is.

Azért tudtak a rendszerváltozás után is együtt dolgozni, nem?
Igen, a közös örökség velünk él, de új szerzeményeket már nem alkottunk együtt. Az István, a király továbbgondolását, a Veled, Uram! című darabot még együtt jegyezzük, és ő az alkotási folyamat során megosztotta velem, hogy igazából Orseolo Péter alakjával szimpatizál. Őszinte volt. Persze nem igazán értettem, meg is kérdeztem tőle, ugyan miért pont vele.

A magyarok által elutasított német előkelőséggel.
Pontosan, a velencei dózse fiával. Erre már nem tudott egyértelmű választ adni, mégis, ebben benne van minden, az egész SZDSZ-féle gondolkodás: mindig megfelelni a Nyugatnak, ahonnan megmondják nekünk, hogyan is kellene élni.

Ha már itt tartunk: mennyire tartja súlyosnak a társadalmi megosztottságot Magyarországon?
Régi történet ez már. Szomorúnak tartom, hogy a világbolsevizmushoz dörgölődző réteg nem vonja le a konzekvenciát: olyan országban él, amit nem tud kisajátítani, csak hatalmilag leuralni. A magyar soha nem volt alkalmas arra, hogy beadja a derekát. Tovább fogunk küzdeni. Egyetlen lehetőségük van azoknak, akik ezt nem hajlandók elfogadni, mégpedig az, amit épp az ő miniszterelnökük javasolt: el lehet innen menni. Elképesztőnek tartom, amikor magyar politikusok Brüsszelben követelnek rosszat Magyarországra az ottani illetékesektől. Már korábban úgy fogalmaztam, s ma is tartom, hogy a kormánynak évről évre újabb pozsonyi csatákat kell vívnia adminisztratív eszközökkel az uniós központtal. Eddig mindegyiket megnyertük. Megjegyzem, akkor Gyermek Lajos király mondta a magyarokra, hogy el kell minket tüntetni a föld színéről – ugros eliminandos esse –, ma már egyes magyarok is átvették ezt, nyilván képletesen. Eszementen próbálkoznak eltüntetni valahogy Orbán Viktort, hiszen a vezetőn múlik minden. Ha annak idején nincs Árpád fejedelem, mi sem ülnénk ma itt. Aztán már István királynak is meg kellett harcolnia Konrád császár nyugatról támadó német-római hadaival, és azóta is megy ez a küzdelem. A Színház és történelem című írásomban is rámutattam, hogy a római egyházhoz való csatlakozással nem úsztuk meg a tatárjárást vagy a török hódoltságot, nem is beszélve a Habsburg- vagy a szovjet elnyomásról. Nekem az 1100 évnél is régebb óta a Kárpát-medencében élő és küzdő magyarság megmaradása volt a legfontosabb mindig, erről beszéltem 1996 decemberében, amikor felszenteltük Pomázon a Honalapítás emlékhelyét. A kápolna alapkövében elhelyezett, 7000 éves erdélyi agyagamulett szövege ma is érvényes: „Oltalmazónk, minden titkok dicső Nagyasszonya, vigyázó két szemed óvjon Nap atyánk fényében!”

***

***

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád