A cél most is ugyanaz: gyarmatosítani Közép-Európát.
A szerző az Alapjogokért Központ vezető kutatója
A teljes szuverenitás a zavartalan hatalomgyakorlás állapota. Ilyesmiről csak teoretikus értelemben beszélhetünk, mert a hatalom alanya sosem érvényesíti korlátozás nélkül akaratát. A szuverenitás észszerű határait és pontos hatókörét a nemzeti alkotmányok szabályozzák a nyugati kultúrkörben.
A történeti alkotmányok szellemisége, illetve a kartális alkotmányok szövege felett a nemzetek választott képviselői őrködnek,
abba békés körülmények között külső hatalmaknak beleszólása elvileg nincs.
A szuverenitás drága kincs Közép-Európában, mert a nagyhatalmak (Németország, Törökország, Oroszország) időről időre megfosztották tőle a térség országait. Magyarország utolsó megalázó emléke egy államszövetséghez kötődik: a Szovjetunió vezetése 1968-ban hirdette meg a korlátozott szuverenitás elméletét, amely az 1945 óta fennálló állapot elméleti alátámasztása volt.
A jelenleg zajló brüsszeli folyamatok rossz emlékeket idéznek, és ezért régi reflexeket kapcsolnak be bennünk, közép-európaiakban.
A második világháborút követően a szovjet birodalmi építkezés időről időre a leigázott népek szabadságküzdelmeibe ütközött. Az elnyomó kommunista hatalmi rend nélkülözte a visszacsatolási lehetőséget, így a megszállt országokban mindig váratlanul és szükségképpen erőszakosan tört fel a nemzeti szuverenitás iránti vágy. A Varsói Szerződés országai, majd később a Szovjet tagállamok rendre gyengítették a szocialista blokk belső kohézióját: 1953-ban az NDK-ban, 1956-ban Magyarországon, 1968-ban Csehszlovákiában voltak komoly lázadások.
Volumenét tekintve a magyar események okozták a legnagyobb presztízsveszteséget a Szovjetunió számára,
mert a felkelők komoly mennyiségű hadianyaghoz jutottak és heteken át nyílt utcai harcot, gerillaküzdelmet folytattak a reguláris megszálló erőkkel szemben. Amikor 1968-ban Csehszlovákiában Alexander Dubček lazított az egypártrendszer szigorán, lépéseket tett a piacgazdaság bevezetésére és enyhített a cenzúrán is, Moszkvában alapos indokkal attól tartottak, hogy a következő lépés a Varsói Szerződés és a KGST elhagyása lesz. ’68 augusztus 20-án ezért megindították az intervenciót – de okulva az ’56-os eseményekből megerősítették a katonai jelenlétet Magyarországon is.
A prágai tavasz eltiprását követően a szovjet vezetés szükségét érezte, hogy a nyilvánosság előtt, elméleti szinten is tisztázza, mit is kell érteni pontosan a szocialista tábor belső kohéziója alatt.
1968 szeptemberében Szergej Kovaljov közreadott egy programadó írást a Pravdában, melynek tartalmát Leonyid Iljics Brezsnyev politikai irányelvvé is emelte egy beszédében.
A Brezsnyev-doktrína értelmében a szocialista blokk országainak szuverenitását korlátozni kell saját önrendelkezésük megóvása érdekében:
amikor egy szocialista ország korábbi szövetségi pozícióját „el nem kötelezettre” kívánja változtatni, akkor függetlenségét voltaképpen csak azért tudná esetlegesen megőrizni a kapitalizmus imperialista erőivel szemben, mert a háta mögött továbbra is ott áll a szocialista tábor katonai ereje, mindenekelőtt a Szovjetunióé – fejtegeti Kovaljov. Mint fogalmaz, a szocializmus nemzetközi rendszerén belüli bármilyen kapcsolat meggyengülése közvetlenül érinti az összes szocialista országot. A doktrína szigorú értelmezése képezte az alapját a későbbi afganisztáni inváziónak is, mely a CIA hathatós beavatkozásának köszönhetően látványos kudarccal zárult.
Robert A. Jones brit történész ekként összegzi a korlátozott szuverenitást igazoló gondolatmenetet:
1) A népi demokratikus köztársaságok függetlenek és szuverének.
2) Kelet- és Közép-Európában az országok szuverenitása a Szovjetuniónak köszönhetően állt helyre a nemzetiszocialista Németország legyőzését követően.
3) A Szovjetunió őrködik a térség államainak szuverenitás felett, mert egyedül ő rendelkezik olyan fegyveres erővel, ami képes elrettenteni hódítási szándékától az imperialista nyugatot.
4) Európa keleti felének kommunista pártjai a szuverenitás legeltökéltebb védelmezői az adott országon belül.
5) A világ két táborra oszlik fel, s e táborok között kibékíthetetlen az ellentét. A nyugat a népszuverenitás ellensége, míg a keleti tábor úgynevezett „tömbszuverenitással” rendelkezik, melyet a Szovjetunió védelmez.
6) A népi demokráciák mind formai, mind tartalmi értelemben valódi szuverenitással rendelkeznek – s ekként a proletárdiktatúra különböző formáit öltik magukra.
7) A nyugati országok nagytőkései buzgón segédkeznek hazájuk szuverenitásának megsemmisítésében. Még pedig kétféle módon: kiárusítják országukat az amerikai monopóliumoknak, illetve támogatják a kozmopolita Európai Unió tervét.
8) Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia egy világméretű angolszász hegemónia kiépítésére szövetkeztek. Ez veszélyt jelent a kisebb hatalmakra: az imperialisták katonai, politikai és gazdasági eszközökkel aláássák más államok szuverenitását.
9) A Szovjetunió elutasítja a szuverenitás fogalmának elavulásáról szóló nyugati elméleteket, és nem hajlandó csatlakozni semmilyen nemzetközi szervezethez, amelyiknek célja a szuverenitás korlátozása.
10) A szocialista táboron belül a nemzetközi kapcsolatoknak új formái fejlődnek, mely a szuverenitás kölcsönös tiszteletén és a proletár internacionalizmuson alapul.
E jellegzetes szocialista terminológiát használó szöveg több szempontból is tanulsággal szolgálhat a mai olvasó számára. Először is, a narratív keret nyilvánvalóan hazug,
hiszen úgy tesz, mintha a szocialista tömb országai számára természetes és vágyott állapot lenne a proletárdiktatúra
és ennek nem lenne semmilyen alternatívája sem világnézeti, sem hatalmi vagy gazdasági berendezkedés tekintetében. Másodszor, a szöveg érvelése visszafordítható: hiszen az „ostromlott vár” nézőpontját a szabad világ országai is magukra érthetik a megfelelő változtatásokkal.
A nemzetközi rendszer fenti leírása tökéletesen alkalmas a szocialista táboron kívüli országok egységbe terelésébe,
ehhez mindössze a Szovjetuniót ki kell cserélni az Egyesült Államokra és a népidemokráciát a liberálisra.
Harmadszorra, a szuverenitás önkéntes vagy külső nyomásra történő korlátozása nem tűnik szükségszerűnek: mind logikailag, mind a politika realitását tekintve elgondolható olyan politikai berendezkedés, mely nem kötelezi el magát egyik tábor mellett sem, vállalva ezzel a nagyobb fokú külső sérülékenység kockázatát. Sőt,
a szuverenitás lényegéhez tartozik, hogy egy ország maga dönti el, milyen utat jár, s ezzel milyen kockázatot vállal.
Már a Brezsnyev-doktrína meghirdetése idején számos példa ismeretes volt az el nem kötelezett státus sikeres kiaknázására. Ilyen volt mindenekelőtt Ausztria, Svédország és Svájc – utóbbi kifejezetten annak köszönhette jólétét, hogy a mindenkori nagyhatalmak értékként tekintettek semlegességére és az ebből fakadó pénzügyi stabilitásra. De a keleti blokk számára a legfájdalmasabb ellenpélda Jugoszlávia volt: Tito marsall szocialista diktatúrája éppen el nem kötelezettsége folytán tudott a többi népidemokráciánál valamivel magasabb életszínvonalat biztosítani saját lakosságának.
A Brezsnyev-doktrína sosem volt egyéb, mint az elnyomó politika kelléke: az eufemisztikus nyelvezet megkísérelte elfedni a valódi kommunista befolyást, mely a vasfüggöny mindkét oldalán érvényesült:
a harmincas évektől kezdődően módszeresen megszállták a nyugati közvélemény befolyásolására alkalmas médiumokat és kiadókat;
a liberális közvéleményt sikeresen mozgósították a saját ügyeik mentén. A baloldali pártok nyíltan a Szovjet Kommunista párt fiókszervezetiként működtek, de ügynökeik jelen voltak a többiben is és vezető pozíciókat szereztek a női, faji, etnikai, ifjúsági, vallási, szakmai, munkaügyi és általában véve a nemzetközi szervezetekben. Mindezekre fokozatosan derült fény. A Szovjetunió összeomlását követően egyre több dokumentum bizonyította: a szovjetek álltak a détente és sok szempontból az Ostpolitik mögött is. A nyolcvanas évek végére már olyan mértékű üzleti összefonódások jöttek létre a nyugati és a szocialista elitek között, hogy
amikor 1991-ben bekövetkezett az összeomlás, már mindenütt barátok vették őket körül a világban.
A magyar kommunistákból neoliberálisok lettel és a szovjetek korábbi magyarországi helytartói tökéletesen illeszkedtek a divatos mintázatba.
A Szovjetunió harminc évvel ezelőtt történelemmé vált, de az általa megszervezett nemzetközi baloldal ereje teljében van.
A dialektikus materializmus nehézkes nyelvezetét felváltotta a posztmodern neomarxista terminológia,
mely a nemzetköziséget és a polgári társadalom szétzilálását újszerű eszközökkel kívánja elérni. Az erőteljes külső és belső szuverenitás továbbra is nehezen tolerált jelenség a nyugati világban, mert szembemegy az elmúlt 80 év politikai trendjével. A politika természete és a nagyhatalmak cselekvési logikája mit sem változott. Továbbra is dominanciára törekesznek, csak korszerű formában. Hódító politikájukat most is ideológiai frázisokba csomagolják, a narratív keret ezúttal az egyetemes érvényűnek gondolt emberi jogok és a liberális demokrácia.
A cél most is ugyanaz: gyarmatosítani Közép-Európát.
(Nyitóképén: Kádár és Brezsnyev 1972 őszén Budapesten. Nem hagyhatták figyelmen kívül a szovjet panaszt. Fotó:Szebellédy Géza / MTI)
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
A kísérleti telep teljes mértékben készen áll az esetleges nukleáris tesztek újraindítására.
A birodalom csinovnyikjai csak szuverenitásunk maradékának fölszámolását hozhatják el.
A külügyminisztérium már a megoldáson dolgozik.
Az Európai Unió olyan hatásköröket vett magához, amelyekről a Szerződések egyáltalán nem rendelkeznek.
Fejlett demokráciákban példa nélkül álló módon érvénytelenítette egy szabad elnökválasztás eredményét a román Alkotmánybíróság.
Utánanéztünk, hogy áll a TISZA Párt elnökével szoros kapcsolatot ápoló portál a külföldi „pályázatokkal”.
