Nem a megszorítás, hanem a növekedés hozhat tartósan javuló költségvetési számokat

Gyurcsányék a korábbi normát szegték meg, és nem is ez volt a legfőbb baj

Magyarországon a költségvetési folyamatok esetében az ősbűn a Gyurcsány-korszakhoz köthető, amikor is a kormányzat teljes mértékben elengedte a költségvetési hiányt az egyébként pénzbőséggel és olcsó forrásokkal jellemzett világgazdasági aranykorban. A maastrichti kritérium 3 százalékos deficitcélja a maihoz képest akkor még sokkal inkább nemzetközi normaként szolgált, a kritérium testesítette meg a prudens gazdaságpolitika vízválasztóját.

az extra eladósodással szemben nem állt sem termelékenyebbé váló reálgazdaság, sem fenntartható gazdasági növekedés, sem emelkedő jólét és reálbérek, épp ellenkezőleg.

Magyarország történelmi léptékű eladósítása nem szolgált semmilyen növekedést támogató gazdaságpolitikai célt, inkább tovább ösztönözte, hogy az itthon megtermelt jövedelmek külföldi zsebekbe áramoljanak egy akkor még jelentős mértékben külföldi tulajdonú, függő gazdaságban. Fel sem merült a hazai tulajdonú gazdaság erősítése, külföldi tulajdonú szektorok visszavétele, a külföldi tudás hazai gazdaságba való becsatornázása, azaz összességében a jövő – bevonó – növekedési motorjainak felépítése. 

A Gyurcsány-korszak égette a hazai közvélemény tudatába, hogy a nagyobb deficit egyúttal „világvégét” is jelent, pedig ez téves vélekedésnek tekinthető. A balliberális kormányok valóban gazdasági apokalipszist hoztak, de ennek csak egy elemét jelentik a költségvetési számok. Világos, hogy kevés pénzből keveset, sok pénzből pedig sokat lehet beruházni és számos növekedést erősítő beruházást lehet megvalósítani, ezek pedig holnap már reálgazdasági értéket teremtenek, amiből az adósság kinőhető, visszafizethető, ledolgozható, akár többszörösen. A pénzt is lehet káros célokra fordítani: a deficitből finanszírozhatók a társadalmi támogatottság nélküli kormányzatot hatalomban tartó, többnyire külföldi politikai-gazdasági érdekcsoportok, a társadalmi-gazdasági alrendszerek foglyul ejtésének főszereplői.

Ezért a gyurcsányi deficit a rabul ejtett gazdaság egyfajta váltságdíjának volt tekinthető, amit a múlt szereplői a fosztogató gazdaságpolitikán keresztül kivettek a gazdaságból, míg ma a feladat az, hogy a jövőt váltsuk meg azzal, hogy a pénzt betesszük, visszatesszük a gazdaságba. A kétezres évek elszálló deficitjeit a kormányzati válság, a kormányzásképtelenség okozta (lásd az amerikai William Easterly és szerzőtársa, Steven Pennings kutatását arról, hogy Gyurcsány a világ egyik legkárosabb gazdaságpolitikáját vitte), míg jelen helyzetben a deficit enyhe növekményéért a járványhelyzet, az energiaválság és a kettő hatásaiból kialakuló inflációs válság felelt. A gazdaságvédelem költségvetési politikája ugyanis igyekezett felfogni a társadalmat érintő újabb és újabb külső sokkokat.

A kulcs tehát a kormányzóképesség, ezért két korszak hasonló mértékű deficitjei között is ég és föld lehet a különbség. Ennek megítéléséhez pedig a pénz útját, hasznosulását érdemes mindig feltárni. A költségvetésből hiányzó források ma a magyar embereknél vannak, míg a kétezres években tőlük hiányoztak, ők „pótolták ki” a külföldi szereplők jövedelmeit. 

Drágább világban többet kell költeni

A világgazdasági környezet, illetve a közpénzügyi normák 2024-re teljes mértékben megváltoztak. A kétezres évek a mai világunkhoz képest a politikai-gazdasági nyugalom és béke korának számítottak („great moderation”). Nem volt a mindennapokat megrengető migrációs illetve járványválság, sokfrontos proxyháborús válság, ezek nyomán időszakos energiaválságok, illetve zöld átállási igénnyel egybekapcsolt pusztító innovációs világháború sem. 

Ma ezek ráadásul egyszerre zajlanak, így gazdaságpolitikai bravúrnak tekinthető ma, ha sikerül megőrizni a stabilitást, a növekedést és a jólétet. Csakhogy egy „drágább” világban ez természetesen többe kerül, ezt az árat azonban a társadalom túlélése érdekében nagyon is érdemes lehet megfizetni. Komollyá változott a világ ahhoz, hogy elavuló, komolytalanná váló mércékhez igazítsuk a gazdaságpolitikát: a kétszázalékos inflációs, illetve a háromszázalékos deficitcél értelmetlensége – tudományos megalapozottsága – egy válságmentes, olcsó világban talán mindössze megmosolyogtató, a jelen körülmények között viszont kimondottan káros lehet.

A gazdasági világháborúval együtt zajló geopolitikai átrendeződésben mindannyian nyertessé kívánnak válni, ezért gazdaságfejlesztési, illetve támogatási verseny alakult ki, ahol idő nincs, ezért marad a pénz. Mivel nagy pénz nagy tűzerőt jelent, a támogatási verseny lényege ennek jegyében az, hogy a pénz most nem kérdés, azt teremteni kell, amennyit csak lehet, a korábbi szabályokat, kereteket, vagy épp a jó ízlést felrúgva. Ebből a nominális forrásból pedig reálgazdasági arzenált kell építeni, hogy a gazdasági erőből geopolitikai győzelmek szülessenek. 

Az új uniós irány az, hogy fontos célokra nem lehet eleget költeni

Ráadásul az unió is gyakorlatilag elengedte a korábbi költségvetési szabályokat, hogy késve ugyan, de az új korhoz alkalmazkodó szabályrendszert dolgozzon ki: elsőként a járványhelyzetben függesztették fel a korábbi elvárásokat, amelyekhez végül nem is térnek vissza. Jól szimbolizálja a helyzet komolyságát, hogy a 2008-as válság után görög megszorításokat követelő németek jelentik ma Európa pénzügyi válsággócát, ugyanis kormányválságot okozott annak kiderülése, hogy trükkök százaival építettek fel egy a rendes költségvetés dupláját kitevő árnyékköltségvetést, kiüresítve a közpénzügyi keretrendszereket. A válságot itt nem kizárólag az okozza, hogy a korábbinál sokkal többet kívánnak költeni, hanem az, hogy ezt már titokban elkezdték úgy, hogy még bizonytalanság övezi az új szabályokat, illetve azok részleteit és gyakorlati jelentőségét.

Az unióban 2024 elején már látszik is az új szabályrendszer, ami a világ megváltozásának felismeréséből eredően a korábbinál jóval megengedőbb és egyszerre igyekszik lehetővé tenni az egyébként továbbra is szigorú deficitszabályoknak való megfelelést illetve az extra stratégiai beruházásokat. Valószínűsíthetjük, hogy e szabályokat a következő hónapokban és években számos további vita övezi majd és a politikai alkufolyamatok eredményeként további kivételek is bekerülnek majd a normarendszerbe. Így tehát a járványhelyzet után a jövőben a hadiipari és zöld költések (vagy átmenetileg a kamatkiadások) olyan területnek számíthatnak, amelyeket nem is számítanak majd bele a költségvetési egyenlegbe, felismerve azt, hogy ezekre nem lehet eleget költeni. A kontrollált, stratégiai deficitpolitika ezért hangsúlyozottan célzott támogatásokat nyújt a jövőbeli növekedési képesség emelésére, célja nem elsősorban az általános gazdaságélénkítés, sokkal inkább a növekedési potenciál emelése. Ha úgy tetszik, legalább annyira a pályát változtatja meg, mint amennyire a tempót.

A jövő drágulása alatt a jól ismert strukturális tényezőket értjük: az energiaátállás költségét, a zöld energia potenciálisan magasabb árát, az idősödő, munkaerőhiányos társadalmakat, illetve a tőkében szűkös, növekvő töredezettségű világgazdaság árfelhajtó erejét. A globális politikai erőviszonyok átrendeződése, a Kelet és a BRICS országok erősödése is blokkosodást és azok közötti politikai súrlódásokat eredményezhet. A változó erőviszonyok új versenyfutáshoz vezetnek és számos szereplő önbizalmát, ambícióit is növelik.

A stratégiai pontokat rövid távú érdekeik mentén fojtogató politikai erők – lásd a vörös-tengeri válságot – nyomán az új gazdasági rendszert nevezhetnénk új kifejezéssel egyszerűen zsaroló gazdaságnak („bargaining economy”) is, amelyben minden szinten felértékelődik a politikai erő. Ide tartozik egyébként a válságokat extraprofit megszerzésére felhasználó piaci szereplők viselkedése is, de a tőlük a hatalmat visszavenni kívánó szakszervezeti mozgalmak is a nyugati világban. Az infláció ebben a tekintetben nem más, mint politikai küzdelmek kimenete. 

A pragmatikus gazdaságpolitika nem ragadhat egy előző korszakban

Amint nyilvánvalóvá válik a nemzetközi intézmények, piacok, befektetők és a közvélemény számára is az imént bemutatott új realitás, úgy válik elfogadottá, hogy a változó körülményekhez új gazdaságpolitikát kell igazítani. A folyamat rejtett módon már régóta tart, amit jelez a hitelminősítők piaci vélekedéseket meghatározó egykori egyeduralmának vége. A hitelminősítők súlya egyre kevésbé érzékelhető – szerepük és hatásuk kutatások szerint mindinkább a feltörekvő világra korlátozódik –, miközben a fejlett világban

Fontossá válik az inflációs cél esetleges újragondolása mellett az egyensúly újraértelmezése is úgy, hogy az egy sokdimenziós indikátorrendszert jelöljön. A szám, mint mennyiség (deficit) mögött a minőségekre is fókuszálni kell, hogy képesek vagyunk-e másokhoz hasonló hiánnyal – belesimulva az átlagokba – másoknál erősebb növekedést elérni, mert akkor hatékonyabban költve, felzárkózó pályán tarthatjuk a gazdaságot és végül a magasabb költéseket is kinőjük. Márpedig 2024-ben az infláció leszorítását követően az elsődleges feladattá a növekedés helyreállítása válik, ami sorskérdés, mert a legveszélyesebb állapot, a stagfláció veszélyétől mentheti meg a gazdaságot.

A kérdés nem az, hogy mennyit, hanem hogy mire

Pénzre ugyan nekünk is szükségünk van, de ha képesek vagyunk ideológiai helyett növekedésösztönző célokra költeni, akkor üdvözlendő a költségvetési deficit átmeneti, a korábbinál magasabb szintre emelése, összhangban a világgazdasági környezettel, az uniós szabályváltozásokkal, és az általános piaci szemléletváltással. A magukat progresszívnak tartó nemzetközi közgazdászok egyébként évek óta amellett érvelnek, hogy a három százalékos cél egy káros mítosz, amivel le kellene számolnunk, hogy ehelyett extra költéseket kapcsoljunk nagy társadalmi-gazdasági missziókhoz, korunk sorskérdéseihez. Azaz nem csak úgy szabadon költekezve, hanem minden eddiginél következetesebben, hatékonyabban és fókuszáltabban. A nemzetközi vita e tekintetben abban áll, hogy az átlátható módon megnövelt tűzerőt milyen beruházásokra érdemes költeni. Egyesek például felvetik a magyar közmunka-modellre rímelve, hogy az extra pénzteremtésből megfelelő munkahelyet kell biztosítani mindenkinek, aki dolgozni akar (munka-, vagy állásgarancia). 

A gazdaság nem a két bűvös számtól lesz egészséges, az emberek sem ezektől lesznek boldogok. Az egészséges és boldog társadalom pedig nem feltétlenül az önkényesen kijelölt két és három százalékos célmutatókat termeli ki, még ha a neoliberális iskolához tartozó közgazdászok nagyon is üdvözlik ezt a fajta implicit megszorító politikát. Pedig közismert, hogy folyamatos válságkörnyezetben, illetve háborús gazdaságban – gazdaságilag mindannyian háborúk részeseivé, elszenvedőivé váltunk az elmúlt időszakban – általában magasabb költségvetési költésekkel működnek az országok, akár 7-8 százalékos hiányokat is megengedve maguknak, mint azt manapság is látjuk. 

A kicsi akkor élhet túl, ha gyors

A sok tekintetben szabályok nélkülivé váló világban a mértéket nem tankönyvek vagy életszerűtlen nemzetközi egyezmények adják, hanem az, hogy a nagyok hogyan viselkednek. Szilárd társadalmi értékek mentén, rugalmas eszköztárral – ez a pragmatikus, értékalapú gazdaságpolitika lényege, amit kulturális közgazdaságtannak is neveztünk korábbi tanulmányunkban,1 mert egy nemzet egyedi kultúrájából ered, az alapján rendezi be a gazdaságot. Változatlan társadalmi értékeket pedig változó gazdasági eszköztárral lehetséges megvédeni. 

A magyar gazdaság alatt a nemzetközi világban futó számos törésvonal jelent meg, erre kell földrengésbiztos gazdaságot építeni, csakhogy a régi technológiánk és szabályaink ehhez nem alkalmasak.

már csak azért is, mert a hazai tapasztalat alapján a reálgazdasági egyensúly helyreállítása vonja maga után a költségvetés stabilizálódását és nem fordítva. A fiskális alkoholizmussal ilyen veszélyes környezetben ugyanakkor még inkább vigyázni kell, de az alkohol – a gyógyszer hatóanyagaként – akár életmentő is lehet. A mélypontról, a betegségből pedig olykor gyógyszerrel lehet kijönni. 

Összegezve: a világgazdaság, a nemzetközi költségvetési normák és a hazai gazdasági igények is erősen és gyorsan megváltoztak. Ezzel szemben áll a tudományos szféra és a szakpolitikai intézményrendszerek tehetetlenségi ereje, a két világ között pedig a fokozódó bizonytalanság miatt növekvő ellentét feszül. A fiskális politikát azonban nem lehet felfüggeszteni a vita végének kivárásáig, így ismét az a helyzet áll elő, hogy a gazdaságpolitika helyezkedik kényszerű újító szerepbe. Ezt láttuk akkor is, amikor a hazai közgazdászok egy népes kórusa 2010 után megszorításokat követelt a nemzetközi elvárásokkal összhangban, a magyar gazdaságpolitikának azonban nem maradt más választása, mint új paradigmát teremteni: a megszorítás megöli a növekedést és még több megszorításhoz vezet, a növekedés viszont szükségtelenné teszi a megszorítást.

(Nyitókép forrása: 123rf.com)