„Az a célom, hogy a magyar kultúrát nemzetközi csomagolásban nyújtsam át a nézőknek” – Havasi Balázs zongoraművész a Mandinernek

Sal Endre és Szalai Zoltán interjúja a Mandiner hetilapban.

A felületes hazai szemlélő annyit láthat Havasi Balázsból, hogy jóképű rocksztáralkat, és jól zongorázhat, ha minden decemberben kétszer megtölti a Budapest-sportarénát. Hogyan indult a világ legnagyobb koncerttermeiig vezető karrier?
2001-ben olyan pályán indított el a lemezkiadóm, ami nem száz százalékig én voltam. Feldolgozásokat játszottam, mert ebben látták a sikert. Ott álltam fiatal zeneakadémistaként, és rájöttem, hogy senkit nem érdekelnek a saját szerzeményeim. Egyetlen szakember sem látott fantáziát bennük, de ez csak megerősített az eltökéltségemben: csak azért is meg akartam mutatni, hogy nincsen lehetetlen.

Mikor kezdte elhinni, hogy menni fog?
Kulcspillanat volt, mikor megismertem a későbbi feleségemet. Ő volt az egyetlen hallgatóm, a kocsijában mindig szólt az az írott cd, amelyen az első szerzeményeim szerepeltek. Ő erősített meg először abban, hogy valóban ez az utam. Ám hamar be kellett látnom, hogy ezt az utat magamnak kell kitaposnom. Nem ment egyszerűen. Emlékszem, a legelején a feleségem szervezte a fellépéseimet. Művelődési házakat hívott fel telefonon, és az egyiket sikerült meggyőznie, hogy felléphessek. Félve jött be aztán az öltözőmbe, jelezve, hogy a kétszáz fős teremben csupán tizenhárom ember üldögél.

Összeomlott?
Dehogy! Azt válaszoltam, remek, ha ez a tizenhárom ember jól érzi magát, akkor elmeséli majd a barátainak, a szomszédainak, és jövőre telt ház lesz. Így is lett. Ha a hallgatóknak igazán különleges élményben van részük, annak gyorsan terjed a híre. A tizenhárom jegyből lassan egymillió eladott koncertjegy lesz. Fantasztikus a közönségünk, sokan amint kijönnek az arénából, azonnal megveszik a jegyeket a következő évre. Ahhoz azonban, hogy az ember valami különlegeset tudjon teremteni, teljes művészi szabadság kell. Kiváltságos helyzetben vagyok, hiszen a zenét én magam hozhatom létre, senki nem szól bele, csak az érzéseimre hallgatok. A saját világomban pedig a szabályok is máshogy működnek. Emlékszem, még a pályám elején azt tanították, hogy egy komoly zongoraművész zenélés közben nem dobolhat a lábával. Ma már önfeledten dobolok a színpadon, ha úgy tartja kedvem, vagy gondolok egyet, és állva játszom. Négyéves koromtól kezdve évtizedeken át tanultam a szabályokat, de időnként merni kell sutba dobni őket. Az egyéniség, a közönséggel való kapcsolat és a mű üzenete a legfontosabb, más nem számít.

Az éves naptárában láttuk, hogy az Egyesült Államokban, Ausztráliában és Kínában is fellép idén, a legnívósabb koncerttermekben. Az európai turnéin Havasi feliratú kamionok szállítják a hang- és fénytechnikát – éles váltás a 13 fős koncerthez képest. Hogy csinálta?
Hosszú út volt, és az utazás még ma is tart. Tizenöt évvel ezelőtt ismertem meg az üzlettársamat, Marjai Csabát. Emlékszem, egy kávézó teraszán ültünk, és egy kockás papírra írtuk össze, hogy mi kell szerintünk a világsikerhez. Nem akartunk kicsiben gondolkodni, és nem zavart, hogy mindenki őrültnek tart minket. Lépésről lépésre haladtunk, és olyan csapatot építettünk fel, amely a saját területén a világ bármelyik országában bárkivel felvenné a versenyt. Igazi csapatmunka a sikerünk, a hangmérnöktől a látványtervezőn át a színpadtechnikai szolgáltatóig minden kulcspozícióban magyar szakemberekkel dolgozunk, erre külön büszke vagyok. Bebizonyítottuk, hogy Budapestről is lehet világszintű produkciót létrehozni, és be lehet törni a világ szórakoztatóiparának elitjébe. Tavaly közel húsz nemzetközi arénakoncertet adtunk, és kevés híján százötvenezer jegyet értékesítettünk. Ezek jelentős számok, de úgy látjuk, ennek akár az ötszörösére is képesek lehetünk a jövőben.

Ez innen nézve elég hihetetlennek tűnik.
Emlékszem, amikor hat évvel ezelőtt először léptem ki egy szállodából Miamiban, a felhőkarcolók szinte agyonnyomtak a látványukkal. Az ember nagyon kicsinek tudja érezni magát egy ilyen hatalmas városban. Engem azonban hihetetlenül inspirált ez a dimenzió. Elsőre képtelenségnek tűnt, de hinni kellett benne, és végül valóra vált az álmom. Öt évvel később a Hard Rock ikonikus, gitár formájú szállodája piros-fehér-zöld fényárban pompázott. Ez a helyszín a szórakoztatóipar egyik fellegvára Floridában. Egy nap alatt két koncertünk is volt, tizennégyezer ember jött el. A közlekedési hírekbe is bekerültünk, mivel az egyszerre érkező és induló tömeg forgalmi dugót okozott a környéken. Azon dolgozunk, hogy ezt a sikert az összes amerikai nagyvárosban megismételjük.

A londoni Royal Albert Hallba hogyan jutott be?
Régóta szerettem volna ott koncertezni. Ez a hely világsztárok otthona, a globális zene egyik ékköve. Évente csaknem háromszáz napon rendeznek benne koncertet, és ezernél is többen jelentkeznek ezekre az időpontokra. Amikor érdeklődtünk, hogyan lehetne kivenni a termet, azt mondták, előbb érjek el sikert máshol Londonban, és utána talán lehet majd szó a koncertről. Úgyhogy megtöltöttük a Wembley Arenát és a patinás Barbicant, öt alkalommal is. Az utóbbi helyszínen ott volt a Royal Albert Hall megfigyelője, és végül megkaptuk az időpontot. Elképesztő élmény volt a legendás színpadon állni, megérte éveket várni rá.

Mi a következő állomás?
A New York-i Madison Square Garden. Már megtartottuk a helyszínbejárást, de még egy kicsit dolgozni kell rajta. Nem lesz könnyű menet az sem.

Honnan jött a zenészpálya? Zenélt valaki a családban?
Nem, a szüleimnek is meglepetést szereztem. Édesapám közgazdász, anyukám mérnök, szerető közegben nőttem fel, de a zenének előttem nem sok nyoma volt a családban. Most karácsonykor vettem egy bakelitlemezt, az Alphaville kultikus Forever Young albumát. Miközben hallgattam, bevillant egy pillanat a gyerekkoromból: apukám vezette a kék Trabantunkat, én walkmannel a fejemen ültem mögötte, és miközben ment a dal, azt képzeltem, ott állok a színpadon. Egészen kis gyerekkorom óta erre készültem, a színpad számomra mindig is természetes közeg volt.

Hogy érzi, a show-bizniszben hátrány vagy előny, hogy Magyarországon nőtt fel? Nyilván nagyobb eséllyel indult volna, ha mondjuk Londonban szocializálódott volna.
Az én utam csak Magyarországról indulhatott. A magyar zeneoktatási rendszernek köszönhetek mindent, a Zene­akadémia a világ egyik legnívósabb műhelye. Olyan magyar művészekkel osztozhatok a színpadon, akik stílusukat, tudásukat tekintve egyediek és megismételhetetlenek. Ez adja a produkciónk művészi erejét, a szakmai felkészültségünk pedig a versenyképességünk alapját. Nekünk természetes, és talán már meg is szoktuk, hogy ennyi zseniális zenész van idehaza, de amikor a nagy nemzetközi színpadokon közel százan állunk együtt, a közönségnek egyszerűen leesik az álla.

Ön a szórakoztatásra tette fel az életét. Úgy gondolja, hogy a csomagolás, a show-elemek szükségesek ahhoz, hogy tömegekhez jussanak el magyar zenei motívumok?
A kezdetektől törekszem arra, hogy a magyar zenét, népzenét, Munkácsy festményeit vagy például Petőfi versein keresztül a magyar költészetet megmutassam a világnak. Ezek a kulturális elemek mind kiválóan megférnek a show-ban. Attól vagyunk mások, mint a többiek, hogy merünk ilyen, a magaskultúra birodalmába tartozó értékeket is bemutatni, miközben betartjuk a szórakoztatóipari szabályokat, és valóban szórakoztatjuk a nézőket. Tudjuk, mikor kell egy tűzijátékot kilőni, és azt is tudjuk, mikor lehet egy verset elszavalni. Ehhez jó arányérzék kell. Sikeres nemzetközi példák is vannak hasonló törekvésekre. Megemlíthetném Michael Flatley-t, aki az ír táncot, az ír népzenét hozta be a köztudatba. Elképesztő országmarketinget csinál. Vagy ott van Andrea Bocelli, aki Olaszország zenei nagykövetévé nőtte ki magát. Az én célom, hogy a magyar kultúrát nemzetközi csomagolásban nyújtsam át a nézőknek. A magyar komolyzene és népzene a zsigereimben van, ebben a közegben nőttem fel, ezt szívtam magamba. Liszt, Kodály műveit és a magyar népdalokat. A magyar stílusjegyekkel a zenémben el tudom mesélni, ki vagyok, honnan jöttem.

Vevők erre a világban? Mi lehet ennek az útnak a kifutása?
Rengeteg munka van előttünk, az elért sikerek pedig újabb ajtókat nyitnak. Fontos szakmai visszajelzés számomra, hogy a nemzetközi zenei színtéren vezető szerepet betöltő világcégek is csatlakoztak hozzánk. A műveim jogait az a patinás kiadóház képviseli, amely Verdi, Puccini vagy Rossini műveinek jogait, és nemrég aláírtam egy globális szerződést a Universal lemezkiadóval, ami közép-európai művésznek ritkán adatik meg. A szerződést egyébként azzal a Mark Wilkinsonnal írtam alá, aki húsz évvel ezelőtt Andrea Bocelli pályáját elindította. Elmondása szerint hasonló potenciált lát a mi produkciónkban. A hétköznapokban az energiáink nagy részét a koncertek szervezése köti le. Kevesen tudják, de az összes külföldi koncertünket magunk szervezzük, ez nagy kihívást jelent. Februárban például ötven emberrel utazunk Amerikába, újra színpadra állunk majd a floridai Hard Rockban, és Texasban is bemutatkozunk egy kisebb arénában.

Idén először turnézik Kínában, ezek szerint az Egyesült Államok mellett azt is fontosnak tartja.
Nagyapám évekig élt Kínában, mérnökként buszokat tervezett. Gyerekkoromban sokat mesélt a távoli országról. A polcon nálunk rengeteg kínai relikvia volt az igazi kígyót tartalmazó pálinkától a pici üvegben tartósított skorpión át, amit nagyapám a saját kezével kapott el a mosdóban. Ezek izgalmas dolgok egy gyereknek, és kialakult bennem egyfajta kötődés Kínához. Sokszor koncerteztem már ott, és mindig viszem magammal a papa kínai névjegykártyáját, egy megsárgult papírdarabot – amikor fellépés közben a nagyapát és a történetét említem, sokan megkönnyezik.

Egyébként hogy bírja a turnékat?
A színpadon lenni élmény, turnézni viszont kihívás. Utazás, időzónák, hotelek váltakoznak, és az ember életéből hirtelen eltűnik a ritmus, az állandóság. Ilyenkor természetesen hiányzik a családom és az otthonom is. Van egy megfelelési teher is rajtam, hiába adok ugyanis remek koncertet hétfőn, szerdán ez már senkit nem érdekel, új közönség vár ránk, sőt csak növekszik az elvárás a hétfői siker után, hiszen a közönség olvassa a kommenteket, nézi a fotókat. Szálloda, koncert, repülő, szálloda, koncert. Sokan rámentek már erre a tempóra, elég rossz példát ismerünk. Én ezért a szellemi, lelki állapotom mellett a testemre is odafigyelek. A turné alatt szigorú diétát követek, alkoholt egyáltalán nem iszom. Fiatalkorom óta foglalkozom harcművészettel, és mindennap végzek valamilyen test­edzést. Fontos, hogy karbantartsam magam, és mindig topon legyek, a színpad ugyanis különleges állapotot igényel. Ott gyengeségnek nincs helye, azt a közönség egyből megérzi. A tömeg hatalmas erő: ha nem úgy mész fel a színpadra, hogy erős vagy, koncentrált, és nem ragadod meg a közönséget úgy, hogy egy pillanatra sem ereszted el, akkor könnyen bajba kerülhetsz. Ha valaki kiesik a szerepéből, akkor ugrott a varázslat.

Mit gondol, mit szólna Liszt Ferenc ahhoz, hogy a show-­biznisz részévé tette a zongorát?
Liszt zseniális előadó és zeneszerző volt, és kiválóan értett a marketinghez is, maga is nagy showman volt. Fiatalabb korában operaslágereket is játszott saját átiratában, amit a közönség vele együtt fütyült és énekelt. Jól bánt a sajtóval, imádták a rajongó hölgyek. Egyébként nagyon szeretem Lisztet, de nem a korai virtuóz korszaka, hanem az időskori, elmélyült művei hatnak rám igazán.

Tudatosan koncertezik sokat Erdélyben és a Felvidéken?
Igen, felemelő élmény, és rengeteget töltekezem belőle. Kolozsváron már másodjára adtunk dupla koncertet az arénában, ez hatalmas dolog, nagyon büszke vagyok rá. Ekkora tömeget csak úgy lehet behozni, ha a magyar mellett a román közönség is szívesen eljön. Helyi koncertszervezők szerint kuriózum, hogy nálunk mindenki jól érzi magát, legyen az fiatal, idős, magyar vagy román. Amikor a koncert végén a Tavaszi szél vizet árasztot játsszuk, az semmihez nem hasonlítható élmény.

A hit milyen szerepet játszik az életében?
A hit nélkül nem járhatnám az utamat. Koncert közben számtalanszor érzek olyan energiát, amely túlmutat rajtam, és érzem, hogy a zenén keresztül képes vagyok kapcsolódni. Gyakran vannak megindító személyes találkozásaim is. Nem is olyan régen egy kilencéves kisfiú kért tőlem közös fotót Kolozsváron. Mint kiderült, régi álma volt, hogy eljöhessen egy koncertemre, de a szülei azt mondták, áldozatot is kell hoznia érte. Hosszú ideig limonádét árult a házban élőknek, ebből szedte össze a jegy árát. Hatalmas felelősség a jövő generációjának példát mutatni.

A művészemberek különösen érzékenyek a világ dolgaira. Hogyan éli meg napjaink zűrzavarát?
Szerencsés alkat vagyok, mert bármilyen külső hatás ér, legyen jó vagy rossz, egyből komponálni kezdek. Ezzel könnyebben fel tudom dolgozni az élményeket.

Keveset nyilatkozik itthon. Miért?
A legtöbbet a zenémmel tudok elmondani magamról, a szavak ahhoz képest másodlagosak. De úgy érzem, néha meg kell szólalni, mert a siker egyfajta felelősség is. Ha az ember elér valamit, kötelessége megosztani a tudását és a tapasztalatát a közösség többi tagjával. Szeretném, ha az én történetem másokat is inspirálna arra, hogy valóra váltsák az álmukat.

Fotók: havasi.eu