Miért tehető felelőssé a modernitás az ökológiai válság kialakulásában? Miben tévednek az ökomarxisták? Milyen válaszok adhatók a globális kihívásokra, ha a modernitástól eltérő szemüvegen keresztül vizsgáljuk a problémák gyökereit? Horváth Márk filozófussal beszélgettünk a szerzőtársaival közösen írt, idén megjelenő új könyvük kapcsán.
Tavaly jött létre a Batthyány Lajos Alapítvány támogatásával a Nonmodern Kutatócsoport névre hallgató filozófiai műhely. Mit jelent az, hogy nonmodern? Mi a céljuk?
A nonmodern alapvetően a modernitáson kívüli, azt megelőző vagy potenciálisan követő különböző filozófiai irányzatok gyűjtőneve. Igazából a modernitás narratíváitól eltérő filozófiai pozíciókat kívánja egy heterogén, de mégis egységes és holisztikus rendszerbe gyűjteni. Előképként leginkább a posztmodern különböző szerzőihez, úgy mint, Jean Baudrillard-hoz vagy épp Jean-Francois Lyotard-hoz, illetve a modernitás különböző kritikusaihoz, például Oswald Spenglerhez nyúlunk vissza. Az alapkoncepció az, hogy a modernitás válságba jutott a XXI. század elején. Kiváltképpen az ökológiai válságot, valamint a nyomán kibontakozó antropológiai válságot tematizáljuk úgy, mint egy újfajta „metakrízist”, ami az antropocén, azaz az emberiség által meghatározott földtörténeti kor sajátja.
Az ökológiai válságot olyan kortárs állapotnak, kiindulópontnak kell tekintenünk, ami a modernitás olyan metanarratívái helyébe lépett mint a fejlődés, a haladás, vagy a lineáris történelemkép.
Egy huszonegyedik századi politika alapvetése kell legyen az erőforrásbőség jellemezte holocén keretekből való kilépés. Mindazon politikák és ideológiák, amelyek ezzel a körülménnyel nem számoltak, fenntarthatatlanná válnak a metakrízis idején. A nagy narratívákat és utópiákat váltotta fel egy válságterhelt korszellem. Amennyiben ebből a válságnarratívából indulunk ki, akkor képesek vagyunk a premodern konzervatív kritikákat és a posztmodern kritikákat szerves egészként kezelni. Ennek szükségképpen része az apokaliptika is.
Miért éppen nonmodern, s miért nem antimodern?
Az antimodernség túlságosan szemben áll a modernitással, utóbbival szemben határozza meg önmagát. Mi viszont azt mondjuk, hogy a modernitás a valóság heterogenitását, a különböző értelmezéseket túlságosan beszűkíti. Gondolhatunk itt a modern filozófia legkatasztrofálisbb, kanti fordulatára, amit Graham Harman realista (és önmagát „nonmodernként” meghatározó) filozófus teljes joggal „kanti katasztrófaként” határoz meg. Mi történt? Pontosan a természettudományok „kopernikuszi fordulata” idején fordult magába a filozófiai gondolkodás, és jellemzővé vált rá egyfajta fajista, emberközpontú köldöknézés.
Kant számára csakis az emberi megismerő és az általa megismert világ az egyetlen tényleges tárgya a filozófiának, minden más csupán noumenon.
A huszonegyedik századra ez a típusú szubjektivista és fajista szemlélet nemcsak elavulttá vált, hanem összcivilizációs szinten iszonyú kártékonnyá. Úgy gondoljuk, hogy a filozófiát meg kell nyitni a modernitáson túli és modernitáson kívüli valóságszintre. A modernitás egyik fontos sajátossága a nagy választóvonalak megkonstruálása, amely egyik oldalra helyezte az emberi akarat által racionálisan átalakítható társadalmat, a civilizációt, a történelmet, egyszóval a kultúrát (amivel az úgynevezett humántudományok foglalkoznak), míg a másik oldalra a természetet, amellyel a természettudományok. A nonmodern ezt a kettősséget kívánja áthidalni. Ennek részeként a kutatótársunk Czopf Áron által a kutatásba behozott klasszikus, premodern perspektívát, valamint a Lovász Ádám és jómagam által képviselt posztmodern narratívát, próbáljuk meg szerves egészként kezelni, nonmodernizmussá hibridizálni
Említette az ökológiai válságot, amiben élünk. Mi a nonmodern értelmezése ennek a krízisnek?
Természettudományi konszenzus áll fenn azt illetően, hogy a válság gyökere a modernitásban érhető tetten. A különböző megközelítések között az eltérés csupán abban van, hogy az első ipari forradalom volt a kezdőpont, vagy a nagy felgyorsulásnak nevezett, a második világháborút követő rohamos gazdasági és technológiai fellendüléssel kezdődött-e valójában. Mindkét kezdőpont a 19-20. századot uraló politikai, filozófiai konstrukciókon alapul.
A modernitást tekintjük az ökológiai válság alapvető előidézőjének.
Az ökomarxistákazt állítják, hogy csakis a kapitalizmussal, mint társadalmi berendezkedéssel van probléma. Elég megnézni a magát kommunistaként meghatározó Kínában vagy a Szovjetunióban micsoda elképesztő ökológiai katasztrófák mentek végbe. A magántulajdon intézményének hiánya önmagában semmit sem garantál, ha a szekuláris emberközpontú humanizmus mint fajista és rasszista intézmény továbbra is fennáll.
Látnunk kell, hogy az antropocentrizmus a bajok alapvető forrása. Leválasztottuk önmagunkat Istenről és a Természetről.
Nem futhatunk bele abba a narratívába sem, hogy a nyugati világ lenne kizárólag felelős az ökológiai válságért, hiszen a klímakutatók előrejelzései kimutatják, hogy a következő évtizedekben az úgynevezett Globális Dél szennyezőanyag-kibocsátásban tekintetében meg fogja előzni a Nyugatot. Tehát a modernitást tesszük központi oknak és felelősnek az ökológiai válságért. Persze ez egy nagyon összetett viszonyrendszer, hiszen a műholdképektől kezdve a szuperszámítógépekig, vagy éppen a speciális módszerekkel felszínre hozott jégminták elemzésével, a klímakutatók sok új technológiát használnak fel a releváns adatok kinyerése érdekében. Ezért sem nevezzük magunkat antimodernnek. Ezzel még túlságosan dialektikusan viszonyulnánk a modernitáshoz. A nonmodern nem a meghaladás logikáját hivatott képviselni elsősorban.
Nem állítjuk, hogy nélkülözni tudnánk a modernitásnak minden sajátosságát, hiszen a kártékony ideológiákat valóban el kell hagynunk, a technológia alapstruktúráit sem nélkülözheti egy közel 8 milliárd főt számláló globális emberiség.
Semmiképp sem egy ökoprimitivista géprombolásról van szó, viszont úgy gondoljuk, hogy a jelen eszköztárát felhasználva, a modernitás válságát kell újraértelmeznünk és megvizsgálnunk mélyebben, hogy kiutat találjunk ebből az állapotból.
A nonmodern filozófiai iskola, az Önök által képviselt szemlélet, miben visz közelebb minket a megoldáshoz?
Alapvetően az a kiindulópontunk, hogy a válság okát próbáljuk meghatározni, illetve próbáljuk párbeszédbe állítani azokat az irányzatokat, azokat a szerzőket, akik kritikusan viszonyultak a modernitás bizonyos struktúráihoz. Ebben van helye a konzervatív modernitáskritikáktól a kritikai elméletekben gyökerező modernitáskritikákon át az ökológiai modernitáskritikákig.
Fontosnak tartjuk, hogy felvegyünk a modernitással szemben egy olyan attitűdöt, amely annak a gyenge pontjaira, problematikus aspektusaira helyezi a fókuszt.
Harmadrészt pedig megpróbáljuk a valóságot más szemüvegen, a modernitáson kívüli nonmodern perspektíván keresztül vizsgálni. Az idén megjelenő kötetünkben hangsúlyosan szerepel a természet-társadalom kettősségének felszámolása. A modern formavilág matematizálható, homogén térre való alapozottságával szemben a hálózatokra, a szférákra épülő új, a díszítettséget, akár a hagyományos esztétikai szépséget újra középpontba állító perspektíva fontosságára hívjuk fel a figyelmet. Megjelenik még a vallás és Isten szerepe is, mint egy olyan modernitáson kívüli szféra, amelyben megjelenik a transzcendencia lehetősége.
Újra komolyan kell vennünk a keresztény teológiából ismert raptus szót: a végidők elragadtatottsága ugyanis új aktualitást nyer jelenünkben, az antropocén töréspont ugyanis ténylegesen új világot jelent. Könyvünk a modernitáson kívüli filozófiai perspektívákat, esztétikai és attitűdkészleteket gyűjt össze, de attól mindenképpen távol tartja magát, hogy egy, a modernitásra jellemző, homogén struktúrákban gondolkodó, programadó, unikális narratívaként tüntesse fel saját magát. Az olvasók mégis alaposan tájékozódhatnak a modernitás krízispontjairól, legyen az a biopolitika, a medikalizáció, a deszakralizáció, az idő homogenizációja, a modernitás és a genocídiumok összefüggése, vagy éppenséggel az ökológiai válság és a modernitás kapcsolata.
Modernitásról beszélünk, de gyakori vélemény, hogy már inkább egy posztmodern korban élünk, ahol az abszolútum és a hagyományos erkölcsi értékek érvényüket vesztették, ahol minden relatív. Hogy látja?
A posztmodernnek van egy erőteljes, keményebb vonala, amely a modernitás alapstruktúráival száll szembe, és van egy könnyedebb értelmezése, nevezzük posztmodern lightnak, amely ezt a „bármit lehet”-életérzést kicsit az esztétikai szférára kiterjedő sajátosságként értelmezi. Le kell szögezni, a nyelvvel való szabados játszás önmagában még nem tesz valakit posztmodernné. Inkább a mögöttes szemlélet jellege az, ami meghatározó.
Ha végigtekintünk a jelenünkön, akár ahogy az ökológiai válságot egy globális, nemzetek fölötti, hatalmas kiterjedésű, egységes intézményekkel, határozattokkal kívánják szabályozni, vagy gondoljunk csak a Covid-19 világjárvány globális kezelésére, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy valójában a modernitás alapstruktúrái, ha nem is sértetlenül, de nagyon erőteljesen jelen vannak máig, és a posztmodern kicsit megrekedt a képzőművészet és az irodalomtudomány szintjein.
Még több centralizációval és még több modernitással nem fog megoldódni az, amit ezen folyamatok indítottak el.
Tehát a posztmodernnek ezt a metanarratívák vége mondandóját, ennek az erőteljes filozófiai pozíciónak a valódi ontológiai és politikai tétjét, a nonmodern megpróbálja levonni és kimondani. A nonmodern semmiképpen sincsen ugyanazon az állásponton, mint a posztmodern, amennyiben utóbbi alatt csupán nyelvi játékosságot vagy homályos szinkretizmust értünk.
A modernitás egyik kritikájaként említik, hogy a narratívát elfogadók, a „modernek”, a bizalmukat az ember önmegváltó, világformáló képességeibe helyezik. Az ökológiai válság kapcsán is fölmerülő antropocén kifejezés is részben erre reflektál. A modern látásmód ellentéte nem éppen a vallásos hit lenne a természetfelettiben?
Nagyon jó kérdés. Az antropocén korszak megnevezése a nevével ellentétben, ami a görög antroposzból származik, valójában egyáltalán nem egy emberközpontú narratíva, tulajdonképpen az antropocén azt jelenti, hogy az emberi, modern ipari, gazdasági tevékenység nem szándékolt következményei alapvetően változtatják meg a Föld ökológiai rendszerének működését. Önállósultak ezek a hatások és folyamatok, marxista nyelvezettel „elidegenedtek.” Ezeket az ahumán folyamatokat viszont semmilyen humanista keretbe nem tudjuk visszaerőltetni. Tehát, azt mondanám, hogy az antropocén épp az embernek egy nagyobb létezőtől, vagy egy nagyobb rendszertől való függőségét erősíti meg. Visszahelyez bennünket a természet rendjébe, persze dinamizált és kaotizált módon. Ez a rend már nem a középkor örökérvényű, statikus rendje.
Egy nem emberközpontú, azaz, posztantropocentrikus megközelítésről beszélhetünk, ami az embert szerénységre és visszahúzódásra szólítja fel. Könyvünkben több helyen előtérbe kerül, hogy a premodernnek tekinthető különböző társadalmak – és ezzel a kifejezéssel semmilyen pejoratív vagy negatív perspektívát sem akarunk közvetíteni – képesek voltak a felesleget egy szakrális tékozlás során gyakorlatilag eltüntetni vagy felszámolni, és így stabilizálni tudták saját gazdasági rendszerüket és szimbolikus struktúráikat egyaránt. A premodern társadalmak a környezetükkel jobb és mélyebb viszonyt ápoltak, amelynek része az ember önmagába vetett hitének a vallás általi korlátozása, vagy szűkebb perspektívába helyezése. Tehát ilyen szempontból
a nonmodern számára járható és figyelemre méltó lenne egy olyan út is, amely valahogy a transzcendencia restaurálásán keresztül kívánná a társadalmi energiákat becsatornázni nem a modern produktivitás különböző alrendszereibe, hanem egy azon kívüli vagy azon túli perspektívában.
Míg a modern felfogás alapvetően a termelésre és a produktivitásra épül, addig a posztmodern filozófia egyik kiemelkedő alakja, Georges Bataille szerint a szakrális áldozat jelenti minden társadalomnak a valódi mély középpontját, mozgatórugóját, értelmét. Tehát ilyen szempontból a modernitás egésze ezen szakrális stabilizáló rendszer felbontásának korszakaként is tekinthető.
Nyitókép: Német Réka
A nyugati modernitás problémáinak neurológiai gyökerei vannak. Amikor a jobb agyfélteke uralkodni tudott a bal fölött, azok a kreativitás és az élő tudás korszakai voltak, amikor az egyensúly felborult, elkezdtük géppé alakítani a világot – állítja az idei Brain Bar egyik legkarizmatikusabb gondolkodója.
A polgár halála után a munkás és a katona típusa marad életben, sőt, ez a kettő pólus, az ipari és katonai összetevő egészen egybeolvad. Czopf Áron írása.
Napjaink legfontosabb trendje a homogenizáció, az embert körülvevő tárgyi és ideológiai környezet sematikussá válása. Nem engedhetjük, hogy a nyelvek is a folyamat áldozatává váljanak: sajátos kommunikációjával minden nép „egyedi módon szervezi a valóságot”, ami a valódi sokszínűség záloga.
Az emberi létezés jövője döntően attól függ, hogy az ezt lehetővé tévő szellemi energiák milyen állapotban vannak.
Sok magyarnak nem könnyű az élete, de Magyarországnak van egy nagy előnye: erős az önismerete mint nemzet és mint nép.
A Mandiner politikai lap. Közel háromszázezer ember olvas minket naponta; ők rajtunk keresztül akarják megérteni, mi zajlik körülöttünk a világban, idehaza és külföldön egyaránt.
Nem mindennapi jelenetek.
